Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-309

221 A nemzetgyűlés 309. ülése 1924. évi június hó 28-án, szombaton bűnbakot keresni, hogy a tisztviselői kérdés elintézését is ez akadályozza, hogy ez rontotta meg a helyzetet és a kormány azért nem lépett arra az útra, hogy erősebb fizetésjavitást adjon, mert a Károlyi-kormány már úgyis egy-két fokkal előbbre tolta a tisztviselőket. (Barthos Andor: És megszaporította a magasabb állásokat!) Nincs senkinek sem erkölcsi jogosultsága erre az állításra, Bethlen István grófnak sem, a múltban gyökerező oknál fogva. (Zsirkay János: Ha nincs joga, akkor ő kétszeresen megcsinálja!,) De nincs joga annálfogva sem, amit ő tesz. Amióta uralmon van, látjuk a protekciós előléptetéseket, az állás kreálásokat. Itt van előttünk tényként, hogy ma már 105 államtitkárunk, 95 tábornokunk van, s pl. 7 közigazgatási birót neveznek ki akkor, amikor itt van a létszámapasztás kérdése, s amikor erre a létszámapasztásra azért van szükség, hogy valamiféleképen segíteni tudjunk a nagy tisztviselői státuson, a nagy kontingensen. Mindenki tudja, hogy az egész tisztviselői státusnak^ tulajdonképen szine-java, gerince, vezető rétege a VIII—Vl-ig terjedő fizetési osztályokban helyezkedik el, mert a VIII. előttiek még gyakornokok, azok tanulnak, azoknak még nincs iniciáló hatalmuk, imperiumuk; nincs meg számukra a tervezés lehetősége, kevesebb felelősségük is van. A VIII—VI. fizetési osztályhoz tartozó állami alkalmazottak tulajdonképen az alkalmazottak státusának gerince, törzse. És mégis mit látunk 1 A VIII. fizetési osztály alatt a kormány kénytelen volt a fizetéseket emelni, mert ott olyan szociális szükség jelentkezett, amelyet valamiképen ki kellett elégíteni; nem ment el azonban a kielégítésben addig a fokig, ameddig az élet követelte volna, hogy elmenjen. A VIII—VI. fizetési osztályban alig változtatott a kormány a fizetéseken, ellenben a VI. fizetési osztálytól kezdve felfelé igen jelentékeny fizetési emeléseket vitt keresztül. Azt hiszem, van a kérdés megoldásának egyenesebb, becsületesebb és egyszerűbb módja is, melynek alkalmazása esetén nem kell senkit sem bűnbakul odaállítani. Tessék végre áttérni az igazságos politika útjára, tessék a tisztviselői státust restringálni abban a mértékben, amely mértékben teherviselő képességünk szempontjából szükséges és amely mértékben az állami szükségletek megkövetelik. Méltóztassék az összes luxusintézményeket megszüntetni s az összes hanyag tisztviselőket elküldeni, mert ma a tisztviselőknek egy része arra való, hogy a hanyag, mulasztó, lusta és tudatlan tisztviselők elrontott munkáját megjavítsa. Ha ezt a létszámapasztást keresztülviszik és az érdemetleneket, de csak az érdemetleneket, elbocsátják, akkor szét lehet osztani az ő javadalmazásukat a megmaradottak között, és azt hiszem, nagyon jelentős összeg fog e réven felszabadulni. Tessék azonkívül a kormánynak az adórendszerbe is bevinni az igazságosságot, tessék végre gondoskodni becsületes, szociális, progresszív adózásról, tessék megfogni azokat a nagy vagyonokat, nagy jövedelmeket, amelyek megbirják az adóztatást és akkor ezen a területen is elég fedezetet tudnak majd találni a tisztviselők ellátására. Azzal azonban, hogy folytonosan bűnbakokat keresnek, örökre másokra tolják a bűneiket, tulajdonképen csak takarják azt, ami a szivük mélyén rejtőzködik, hogy reakciós hatalmukat és mindazt, ami ezt alátámasztja, tehát a nagy vagyont a lehetőségig megvédelmezzék. Ezzel tessék felhagyni és ha ezzel felhagytak, mindjárt könnyebbé válik a tisztviselőkérdés megoldása. Addig, amig degresszív adórendszerünk van, mely mellett az adóztatás siűya a közvetett adókon, a fogyasztási adókon van, amelyek csak az idegvégződéseket érik el, csak a kisexisztenciákat fogják meg, természetes, hogy lárma lesz az országban a tisztviselők magas fizetése miatt, mert ha nem is magas ez a fizetés, mégis a kisember érzi a súlyát annak a sok kiadásnak, amely e réven is szükségessé válik. Természetes tehát, hogy igy zúgolódik a tisztviselői fizetések ellen. A tisztviselőkérdés megoldásának egyik titka az is, hogy tessék végre beállítani a magyar tisztviselői kart a nemzet szolgálatába. A helyzet ma az, hogy csak azoknak a tisztviselői rétegeknek a fizetését emelte a kormánj", amelyeknek politikai szolgálatait igénybe veheti, de pl. a gazdasági akadémiai tanárok és mások fizetését nem emelte, mert ezekre nincs politikai szempontból szüksége. Világos, hogy amig a magyar nép azt látja, hogy csak az^ itt terpeszkedő reakció szolgálatára vétetnek igénybe a tisztviselők, hogy minél nyomasztóbb presszió alatt tartsák a népet, és hogy az egész adóügyi adminisztrációs személyzetet is arra használják fel, hogy bizonyos terror alatt tartsák a társadalmat és megpuhitsa a választóközönséget, mindaddig nem lehet bizalommal a tisztviselők iránt. Száz és száz esetben előfordult, hogy valaki csak azért sujtátik több adóval, mert annak idején a választásokon nem jól viselte magát ; mintegy előre figyelmeztetik a közönséget, hogy : a jövő választásokon vigyázzatok, mert ha nem vigyáztok, retorzió lesz a vége. Akármiképen próbálkozik is a kormány, a megmentésnek nincs más módja, mint az, hogy valósítsa meg azt a demokráciát, amelyet a külföldön hirdet, valósítsa meg azt, hogy az egész kormányzat tétessék függővé a magyar néptől, mert amig ez be nem következik, addig közéleti tisztaságról beszélni nem lehet, addig itt a magyar népnek a köztisztviselői karral való kibéküléséről sem lehet szó, mert addig a magyar nép gyűlölettel néz azokra, akik felette vannak, és akiket folyton csak az ő megnyomoritására használnak fel. (As elnöki széket Scitovssky Béla foglalja el.) Pedig ez áldatlan viszony, mert a tisztviselőknek is épen olyan érdeke, mint a népnek, hogy egymással harmonikus viszonyban legyenek, mint ahogy azt a művelt nyugati államokban látjuk. Ez azonban csak demokratikus államrendszerben lehetséges, mert csak demokratikus államrendszer nyújthat a tisztviselői karnak védelmet abban az irányban, hogy ne engedje magát felhasználni a nép ellen. Addig, amig a tisztviselőnek remegnie kell attól az önkénytől, amellyel minden pillanatban lecsaphat rá a kormány, nagyon természetes, hogy a tisztviselői kar azt a szimpátiát, mellyel a népnek iránta viseltetnie kell, semmiképen sem szerezheti meg. De nem látunk semmi reménységet arra, hogy jóra fordul minden, csak azt látjuk, hogy ha eddig volt, most még erősebben folyik a reakcióra való berendezkedés, azt látjuk, hogy ezer és ezer sürgős életproblémánk van, a kormány pedig a közigazgatási apparátust leginkább azzal foglalkoztatja, hogy abszolút hatalmát még jobban kiépítse, hogy ezt a depresszió, szinte a börtön országává fejlesztett országot még magasabb falu, még kisebb levegőjű börtönné alakithassa át. Ezernyi szociális kérdés vár megoldásra. Itt van mindenekelőtt adórendszerünk uj berendezése, igazságos alapokra való fektetése, itt van a szociális nyomor enyhítésének kérdése, a rokkantügy, a szegényügy, a csecsemővédelem ügye. Hiszen azt látjuk, hogy ebben a nagy nyomorban szinte tömegesen pusztulnak el a kis gyermekek és nem lesz ennek a nemzetnek szukkreszcenciája. Itt volna a magánvállalatok alkalmazottainak nyugdíjügye, akik az ő gazdag, túlhatalmassá hizott vállalataiktól még mindig csak filléreket