Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-309

 nemzetgyűlés 309. ülése 1924. azzal, hogy ezek az érzelmek csak akkor értéke­sek, ha ezeket realizáljuk, ha ezeket valahogyan megfogható tényezőkké tesszük. Mert mit ér az, ha szivünk minden dobbanása a mezőgazdasági munkásságé és az ország dolgozó népéé, de ez az érzésünk nem nyilatkozik meg cselekedetekben, kézzel megfogható tényekben!? Tudvalevő dolog, hogy egész Európában sehol olyan szapora szülések nem voltak, mint Magyar­országon, még a háború előtt. De tudni kell azt a másik szomorú tényt is, hogy a csecsemőknek, a gyermekeknek, az apró emberpalánták oak ak­kora tömege sehol sem pusztult el, mint Magyar­országon. Mennyire más volna a helyzet, ha eze­ket az emberpalántákat szociális intézménnyel védenénk, bástyáznánk körül. Mert hiszen azt a tételt még a túloldalnak is el kell fogadnia, hogy a legértékesebb anyag, a legnagyobb érték egy ország szempontjából az ember, viszont el kell fogadni azt a másik tételt is, hogy csak egészsé­ges, ép testben lakhatik ép lélek. De itt van egy másik tény, amit már vala­mikor szóvátettem, most azonban ismételten, bár más formában, szóváteszek. Itt van az aggkori rokkantság biztositásának kérdése, itt van a bal­esetbiztosi tás kérdése a mezőgazdasági munká­soknál. Hol késik az erre vonatkozó törvény­javaslat az éj homájában? Én nem tudom, vájjon képviselőtársaim bele tudják-e magukat képzelni egy öreg, munkából kiaggott, kirokkant mező­gazdasági munkás helyzetébe ? Én nem tudom, bele tudják-e magukat képzelni annak az ember­nek lelkivilágába, aki egy életet töltött keserves, kinos^ munkában, és megrokkanván, nincs neki betevő falatja, s vagy a családjára van utalva, amely egyébkent is nyomorúságban tengődik, vagy pedig kénytelen kiállani az utcasarokra és koldulni. En bele tudom magamat képzelni ezek­nek az embereknek lelkivilágába, mert láttam, tanuja voltam az ő életüknek, hiszen abból a tár­sadalmi rétegből származom, — és ha egyéb nem, azon társadalmi réteg iránt való kötelezettség késztet engem arra, hogy ezeket a kérdéseket itt minden adott alkalommal szóvátegyem. Azt mondják nekem, hogy van egy szociál­politikai törvényalkotásunk: az Országos Gazda­sági Cseléd-Segélypénztár. Nem első alkalom ez, amikor szóváteszem az intézményt, nem első alka­lom ez, amikor rámutatok arra a szomorú tényre, hogy ez az intézmény tagjainak csak koldus fillére­ketjuttathat, amit igazol maga az az egyszerű tény, hogy az 1923. évi jelentés szerint ennek a pénz­tárnak összes kiadása, amit segélyekre forditott, kitesz 7,338.782 korona 46 fillért. (Zsirkay János: Mikori kimutatás ez!) Az 1923. évi zárszámadás. (Kiss Menyhért: Egy cselédnek adták ezt az összeget? — Mozgás.) Mindjárt megmondom, ho­gyan adták. Például 927 esetben kifizettek 207.368 koronát, tehát fejenként 223 koronát. (Erdélyi Aladár: De nem cselédnek! Itt tévedés van! Azt nem a cselédnek fizették!) Rokkantaknak, betegek­nek fizették. (Rothenstein Mór: Egyszerre, ezt a a nagy összeget? — Derültség balfelől.) Nem azok­nak fizették? Bocsánatot kérek, nem tudom, Er­délyi képviselő ur mire gondol? Ez az Országos Gazdasági Cseléd-Segélypénztárnak, amely intéz­mény a betegeket, rokkantakat gyámolítja, 1923. évi mérlege és zárszámadása. (Erdélyi Aladár: A gazda fizeti azt és a gazdának fizetnék vissza, ha visszakérné, de nem kéri vissza, mert, nem érde­mes! Én köteles vagyok a cselédet tartani és orvo­soltatni, de nem kérem vissza a befizetett összeget, mert nem érdemes! — Elnök csenget.) Leszek bátor felolvasni, hogy milyen cimeken fizették ki ezeket az összegeket (olvassa): »A pénztár fizetett 927 esetben a baleset megtörténte után 10 héten belül napisegély címén fejenként 223 koronát; 1496 évi június hó 28-án, szombaton. 219 biztosítottnak, akiknek a baleset után 10 héten túl sem állott helyre a munkaképessége, fizetett járadék címén 5,417.445 koronát, vagyis fejenként és évenként 3492 koronát; száz esetben baleset miatti haláleset-segély címén 136.900 koronát, vagyis fejenként 1369 koronát; 842 tagnak nyug­díj címén fejenkint 1774 koronát: 90 esetben ter­mészetes haláleset-segély címén fejenként átlag 95 koronát; 4 esetben rendes tag után adott segély címén átlag 292 koronát, és 10 esetben különféle segélyek címén átlag 95 koronát. Ez a pénztár tehát tagjai közül — akik mező­gazdasági munkások — azoknak, akik a mező­gazdasági munka végzése közben rokkantakká, betegekké váltak, az 1923. esztendőben összesen 7,338.782 K 46 f-t fizetett ki.« Ha egyéb nem jellemezte volna, vagy nem jellemezné eléggé a mi szociálpolitikai törvény­alkotásunkat, ez a szám épen eléggé jellemzi, ez a szám épen eleget bizonyít, eleget mond önmagá­ért, és ez a szám arra hívja fel az igen t. nem­zetgyűlés túlsó oldalának figyelmét, hogy azokat az ígéreteket, amelyeket szociálpolitikai téren tett annak idején a tömegnek, végre-valahára minél előbb váltsa valóra. Hogy ezt a törvényhozási intézkedést meg­könnyitsem, leszek bátor erre vonatkozólag a követ­kező határozati javaslatot beterjeszteni (olvassa): »A nemzetgyűlés kimondja, hogy a mezőgazda­sági munkásság munkaerejének megóvása, vala­mint különösen a falvakban nagymértékben létező különféle betegségek leküzdése céljából szükséges­nek tartja a kötelező betegsegélyezés kiterjeszté­sét a mezőgazdasági munkásságra is. Szükséges­nek tartja továbbá a földmunkásságnak baleset­biztositását is, legalább olyan mértékben és olyan szellemben, mint ezt az 1907. évi XIX. te. az ipari és kereskedelmi alkalmazottakra vonatkozó­lag már megvalósitotta. Ugyancsak szükségesnek tartja a munkából kiöregedett és megrokkant földmunkások aggkori nyugdíjbiztosítását is.« »Mindezeknél fogva utasítja a nemzetgyűlés a földmivelésügyi minister urat, hogy terjesszen a nemzetgyűlés elé törvényjavaslatot a mezőgaz­dasági munkások kötelező, betegség, baleset és aggkori rokkantság esetére való biztosításáról.« Egy már közismert témát, az egyesülési és gyülekezési jog kérdését is szóvá kell tennem ez­alkalommal itt a nemzetgyűlés színe előtt. Én ugyanis tapasztaltam, — hiszen ezt a nézetemet már nem egyszer kifejezésre juttattam a nemzet­gyűlés előtt — hogy az egyesülési és gyüleke­zési jog tekintetében a mezőgazdasági munkások egészen más elbírálás alá vonatnak, mint bár­mely más társadalmi réteg, munkaadó vagy munkás egyaránt. Például, ha a földmunkások élni akarnak az egyesülési joggal, ha szer­vezkedni akarnak, hogy nyomorúságos gazda­sági helyzetüket valamennyire javítsák, akkor mindjárt bolsevizmust szimatolnak, bolsevikiek­nek minősitik őket és nem engedik összejönni, egyesülni őket, hogy egyesült erővel segítsenek helyzetükön. (Kiss Menyhért : Akár csak a faj­védőknél ! Nekünk sem engedik !) A nagygaz­dáknál, az Omge-nél ez a lehetőség fennáll ; azok tetszésük szerint csinálhatnak intézménye­ket, szervezeteket, tetszésük szerint kelhetnek ér­dekeik védelmére. (Zsirkay János : Hja, kormá­nyon vannak !) De ami nekik szabad, az szigo­rúan tilos a mezőgazdasági munkásoknak. (Kiss Menyhért : Az egyenlőség elve ! — Zaj.) Az előbb kritika tárgyává tettem egyetlen meglevő szociálpolitikai intézményünket ; most, amikor erről a másik kérdésről akarok beszélni, csak annak megállapítására szorítkozom, hogy ha pedig az állam elmulasztotta azt a kötelessé­gét, amely a mezőgazdasági munkássággal, tehát

Next

/
Oldalképek
Tartalom