Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-293

A nemzetgyűlés 293. ülése 1924. óriási mérvben növekszik, a köz jólét bámulatos fokra emelkedett s a rabszolgatartók szakadársága által előidézett irtózatos belháboruból eredett adósságait száz meg száz millió dolláronkint képes évenkint a védvámrendszer segítségével apasztani, mig mi a vámterületi közösség piócarendszere mellett rendes kiadásainknak béke idején fedezhetése végett száz meg száz millióként növeljük adósságainkat. E tények tanulságával szemben miként lehetne kétségbevonni, hogy nálunk a mérsékelt védvámrendszer parancsolólag indikálva van, miután a hazai műipar felvirágoztatása — ami védrendszer nélkül soha és sehol e világon el nem éretett — minálunk nemcsak jobblét kérdése, hanem valóságos élet-halál kérdés« ; A debreceni függetlenségi párthoz 1875 június 15-én intézett levelében ezt irja (olvassa): »Ez a szó »vámtarifa« nem harcot és háborút jelent a mai világban, hanem jelenti az érdekek kiegyenlítését viszonylagosan. De hogy ily kiegyenlítés csak szóba is jöhessen, arra külön vámterület kell. Enélkül kiegyenlítést megkisérleni is lehetetlenség. Róla beszélni képtelenség... Különben, hogy mik az én nézeteim a vámtarifarendszerről, az tudva van. Eszmezavar tisztázása végett itt csak annyit akarok megjegyezni, hogy midőn védvámról van szó, nem prohibitiv rendszerről van szó, hanem arról, hogy oly mérsékelt oltalom adassék a hazai műiparnak a kezdet nehézségeivel megbirkózásánál, mely őt képessé tegye intelligens munka mellett a külföldi műiparral a szabad versenyt kiállani. Midőn szabad kereskedelmi rendszerről van szó, ez alatt nem az értetik, hogy nemcsak az élelmiszerek s gyártási nyers- és segédanyagok, hanem még a kézigyártmányok is, vámmentesen hozattathassanak be, hanem értetik az, hogy a vámtarifák tisztán államjövedéki szempontból szabályoztassanak.« T. Nemzetgyűlés! Ha méltóztattak figyelemmel meghallgatni a felolvasott részleteket, bátor vagyok azt kérdezni, hogyan állíthatta Nagy Vince képviselő ur, amint hogy állította, hogy Kossuth Lajos a szabadkereskedelemnek lett volna hive a dunai konföderáció keretében. Hiszen a dunai konföderáció keretében is természetszerűleg meg lett volna az önálló vámterület. Az sem helyes, ha azt mondják: Kossuth La- I jos egészen más volt 1842-ben mint 1862-ben, mert aminő elveket vallott 1842-ben, — hiszen a t. előadó ur e részben szintén tartott ismertetést — ugyanazokat az elveket látjuk talán még pregnánsabban kifejezve az 1875-ben megirt leveleiben. Azt hiszem egyébiránt, hogy az úgynevezett szabadkereskedelem hívei igen kevesen lehetnek, mert tény, hogy Közép-Európában szabadkereskedelem még egyetlen egy államban sincs. Vannak, akik azt állítják, hogy nines is szó szabadkereskedelemről, de túlzott a vámvédelem. Már az előbb emiitettem, hogy az uj vámtarifa az Osztrák-Magyar monarchia autonom vámtarifájával szemben az áruk egész sorát vámmentessé teszi, és még több árura nézve vámmérsékiést ad. Ezzel szemben nézzük meg, mi a helyzet a szomszéd államokban. Csehország vámjai lényegesen magasabbak, mint ennek a tarifának a tételei. Lengyelország vámjai tudvalevően prohibitivek. Az osztrák vámtarifa, amelyet most készítettek el, az eddigi vámokkal szemben az egész vonalon vámemelést jelent, sőt még az élelmicikkeket is meg vámolja. Jugoszlávia is erős yédyámokat tervez és amint beszédem bevezető részében említeni szerencsém volt, előreláthatólag ezt a vámtarifát még a mostani 1924. esztendőben életbe is léptetik. Olaszországnak 1921 óta van uj vámtarifája, amely kétszeresen, sőt háromszorosan emelte a régi tételeket. Mindazok, akik oly heves, de mindenesetre évi május kó 3

Ten, szombaton 251 igen lármás harcot inditottak a tárgyalás alatt levő tarifajavaslat ellen, egy dolgot, egy körülményt nem tagadhatnak le, azt, amit Gömbös Gyula t. képviselő ur is emiitett, hogy a vámtarifa a magyar termelésnek tudatos védelme. Már pedig helyesen tűzte ki a vámtarifa a célt, mert a nyerstermelő ország a fejlettebb országnak csak gyarmata lehet. Ez a vámtarifa azt akarja elérni, amit én programmbeszédemben választóimnak Ígértem, hogy ne a nyersanyagunkat vigyük ki, hanem magyar vállalkozás, magyar munkáskéz dolgozza azt fel, (Általános helyeslés.) mert elvégre is lehetetlen tovább fentartani olyan gazdasági berendezkedést, amely a nyers gyapjút kiereszti és azután tízszeres áron hozza vissza a szövetet, vagy amely kiereszti az élő állatot, hogy a dohány tárcát, a pénztárcát, a rétik ülőket drága pénzen hozza vissza. Szóval álláspontom az, ami programmbeszedem alkalmával is meggyőződésem volt. Ez nem pro domo beszéd, nem hazabeszélés, mert ki van nyomatva, méltóztassék megnézni, hogy igazat mondok. Az a fontos, hogy a magyar vállalkozás keressen, a magyar munkás szerezzen itthon kenyeret, a magyar mezőgazdaság legyen fogyasztója, nem a külföldi mezőgazdaságnak és a magyar vállalkozás a magyar állampénztárba fizesse be az adóját. Azt a nagy anyagi és szellemi vesztességet az ország el nem viselhetné, ha a gépek megállnának és a magyar munkások, szakmunkások, technikusok az országból kivándorolnának, mert követnék őket a kivándorlásukban a gépek, ha ugyan nem ócska vasként lennének értékesitve. Védővámra igenis az ország egyetemes érdekében szükség van. Kell pedig, nézetem szerint, a védővám olyan mértékig, hogy az képes legyen a létezőt fentartani, a fejlődést tényleg gyarapítani, sőt ne zárja el a lehetőséget azoktól az iparágaktól, amelyeknek, ha az adott feltételek fennforognak, az ország érdekében szintén a termelés terére kell lépniök. (Ugy van! Ugy van!) r Hogy a magyar életrevalóság eredményeket mutatott fel a közös vámterület ideje alatt, ez igaz. De kérdezem, hát ez elég ok-e arra, hogy amikor végrevalahára önrendelkezési jogunkat gazdasági téren megnyertük, habár, sajnos, a trianoni béklyókkal, akkor ne fejlesszük ki egész erőnket arra, hogy az ország közgazdasági érdekeit mindenben megóvjuk? A közös vámterület alatt is fejlődött a magyar ipar, szó sincs róla. Akkor azonban az iparfejlesztésnek más eszközeit vettük alkalmazásba, kényszerítve voltunk más eszközöket alkalmazásba venni, amely eszközök legutóbb az 1907: Til. tcikkben voltak lefektetve. Könnyelműség, megbocsáthatatlan hiba volna részünkről, amiért a történelem előtt sem vállalhatnánk a felelősséget, hogyha most az önrendelkezési jog gyakorlásában nem hatnánk oda, hogy kizárólag a magyar gazdasági politika érvényesüljön. (Ugy van! Ugy van! jobb felöl.) Azt az ellenérvet, hogy a magyar ipar üvegházi növény, a budapesti, kebeskedelmi- és iparkamara 1922. évi jelentése megcáfolja, azt mondván (olvassa): »Az »üvegházi ipar« olyan viharoknak állt ellen, aminőt a világ egyetlen más ipara sem állott volna jobban ki, s ma, alig néhány évvel a rombolás sorozatos korszakai után uj megerősödés munkaévéről számol be ez a könyv.« (Ugy van! Ugy van!) Mindenki tudja, aki a fáradságot vette magának, hogy elolvassa a Budapesti Kereskedelmies Iparkamarának ezt az évkönyvét, hogy minő helyzete volt a magyar iparnak a háború kitörésekor s a háború alatt. A háború kitörésekor természetesen a magyar ipar bizony alig tudott jutni itt-ott egy kis háborús szállításhoz, mert az osztrák szellemű hadvezetőség természetesen fa-