Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-291

~À nemzetgyűlés %Ûi. ülésé 1924. êvi május hó 28-án, szerdán. ÍÖ5 hát az a törekvés, amelyet a mi vámtarifánkban hibának tüntetnek fel, hogy tudniillik az osztrák vámtarifa is védi a maga országának malomiparát, annak munkásait a kifejlett magyar malomiparral szemben. Ez a védelem még jobban kitűnik akkor, ha megnézzük, hogy Ausztria hogyan szedi be a forgalmi adót ezen cikkek után. Ausztria a búza 2%-át veszi el forgalmiadóban, a lisztnek pedig 4%-át. Ebből is látszik tehát, hogy Ausztria a maga vámpolitikáját velünk szemben hegyezte ki, nem azért, mert a mi vámtarifánk tárgyalás alá került, hanem azért, mert Ausztria is azon állásponton van, hogy a maga iparát, a maga munkásait védje más országok erősebben kifejlett iparával szemben. De nem is lehet összehasonlítani a magyar vámtarifát az osztrák vámtarifával, mert a két ország negativ képe egymásnak. Ha a két ország kereskedelmi mérlegét méltóztatik nézni, akkor egészen világos az, hogy Ausztria kivitelének 85 százalékát teszik ki az iparcikkek, nálunk pedig a behozatalnak 85 százalékát teszik ki az ipari cikkek. Ausztria tehát a szanálás szempontjából kénytelen olyan vámtételeket felállitani, amelyek azt idézik elő, hogy azt a 85 százalékos ipari kivitelt ezentúl is ki tudja hozni, ezentúl is tudjon annak számára piacot teremteni ; nekünk pedig az az érdekünk épen a szanálás, a helyreállás szempontjából, hogy a mi 85 százalékig terjedő ipari behozatalunkat le tudjuk fokozni. Ez az indoka annak, hogy miért került ez a vámtarifa épen a szanálási törvényjavaslatok után a nemzetgyűlés elé. Mert kapcsolatos vele, mert a vámpolitika integráns része a szanálásnak. T. Nemzetgyűlési! Most már áttérek beszédemnek a tulajdonképpeni tárggyal foglalkozó részére. Én a legnagyobb és leghevesebb támadást a vámtarifa ellen a kereskedőcsoportok részéről tapasztaltam. (Dénes István: Mert a fogyasztóknak nem volt szabad beszélniök!) Megértem a kereskedők helyzetét, mert a kereskedő a maga természeténél és érdekénél fogva a szabadkereskedelem hive. Ha a világnak ez volna az irányzata, én is az lennék. Ha mi olyan nagy nemzet volnánk, amely Közép-Európa gazdasági kincseit kezében birná, akkor én is a szabadkereskedelem álláspontjára helyezkedném. De mivel csak egy kis rész jutott nekünk ebből a nagy világból és ezen a kis részen sincs meg a kincseknek az a tömege, amely bennünket teljesen felfegyverezne a szabadkereskedelemmel szembén, ezért kénytelen vagyok a védővámrendszer alapjára helyezkedni. Ha mi a szabadkereskedelem álláspontjára helyezkedünk, ézzél azt érjük el, hogy az egész világ belénk tud kapcsolódni, de mi nem tudunk belekapcsolódni senkibe se. Ennek következménye az, hogy bennünket kiszipolyoznak, f értékeinket tönkreteszik, mi pedig koldusán állunk a világ nagy versenyében. Megértem a kereskedők helyzetét másodszor azért is, mert a magyar kereskedők a nagy osztrák-magyar vámközösség révén hozzá voltak szokva ahhoz, hogy nyersárut vigyenek ki és kész árut hozzanak be. Hozzá voltak ahhoz is szokva és ki is épitették évtizedeken keresztül azt a rendszert, hogy a közös vámterületen levő iparvállalatokkal, gyárakkal voltak összeköttetésben. Most ezek rajuk nézve külföld lettek, hiszen Felső-Magyarországon s Erdélyben is, ahol ezer esztendeig otthon voltunk, a mostani határok következtében újra Összeköttetéseket keU keresnünk. ïenat a kereskedelmet igenis közelről érinti az, ha mi egy önálló vámtarifával erre a kis területre rendezkedünk be. Megszakadnak azok a kereskedelmi szálak, amelyeket évtizedeken át kiépítettek, megszakad az a könnyebb kereskedelmi lehetőség, amely eddig volt, hogy ők idegen gyárosnak, cseh, morva vagy osztrák gyárosnak voltak a bizományosai, hogy hitelbe kapták az árut és könnyen bocsátottak az árut a vevőközönség elé. A vámtarifa életbelépése után most ez mnd meg fog szűnni, tehát értem a jajt. Csak azt nem értem, hogy kapcsolódott bele a kereskedelem a fogyasztók érdekkörébe. Mert a kereskedelem érdeke és a fogyasztás érdeke nem egy és ugyanaz. (Sándor Pál: Közös érdek!) Ezt mutatja az, hogy a fogyasztók fogyasztási szövetkezetekbe tömörülnek a kereskedelemmel szemben. Ez általános világirányzat. (Dénes István: Az is kereskedelem!) Nem is nálunk kezdődött el, hanem Angliában, a nagy kereskedőállamban és a többi országokban, Franciaországban, Belgiumban is, mindenütt, Németországban különösen, anélkül hogy a gazdasági életnek kárára lenne a fogyasztóknak ez a törekvése. (Dénes István: Az is kereskedelem!) A fogyasztók érdeke a termelés fokozása, tehát minden olyan gazdasági rendszer, amely a termelést fokozza, csak használ a fogyasztóknak. Viszont az a rendszer, igy a vámrendszer is, amely a termelést apasztja ebben az országban, amely a termelésnek mostoha viszo-* nyokat teremt, a fogyasztóknak kárára van, ha direkte nagyobbnak is látják azt a kárt, amely a vámtételek emeléséből háramlik, de indirekte nagyobb a veszteségük a fogyasztás szinvonalának esése folytán. Azt mondják, t. Nemzetgyűlés, — és különösen ezzel érveinek — hogy azok a vámtételek, amelyeket megállapítottak és amelyek előttünk állanak elfogadásra, drágitani fognak. Először is, jó volna megmondani a közönségnek azt, — nem mondom, hogy a fogyasztóközönségnek, de általában véve az egész közönségnek — hogy nem áll az a tétel, amelyet világgá kürtöltek, országgá hirdettek, hogy ez a vámtarifajavaslat nem a pénzünket, hanem a mai drágaságot fogja ötven esztendőre stabilizálni, mert a mai drágaságnak causa efficiensei, okai egészen mások. Az egyik oka a tilalmi rendszer s azután az egyes árucikkek kontingentálása. A kontingensben való részvétel — az hiszem — a múltban igen sok, költséggel járt. De a tilalmi rendszer magával hozza a csempészés nagymérvüségét is, (Dénes István : Miért tartották fenn ! f) ezért a kereskedők mindig belekalkulálták az áruk értékébe azt a veszélyt, amely a kontingensben való részesedéssel és csempészéssel együtt szokott járni. (Dénes István : Miért tartják fenn mégis X) Azért, t. képviselő ur, mert ha teljesen szabadjára engedtük volna, akkor ez a kereskedelmi mérlegünket annyira megrontotta volna, hogy fizetési mérlegünk felfordult volna és pénzünk még lejjebb csúszott volna, mint most van. Ezzel készakarva okot szolgáltattunk volna arra, hogy a korona értéke rohamosan szaladjon le a lejtőn. A mai drágitásnak egyik efficiense^ még az is, hogy a pénz sohasem volt stabil és igy a kereskedő az utánpótlási árakkal még a lehető valószinüleg bekövetkező, vagy bekövetkezhető áremelkedéseket is belekalkulálta az árakba. Innen van az, — csak: példát hozok fel — hogy mikor 1921-ben a kormány a nyomásnak engedve a cipőkre és bőrárukra vonatko31'