Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-283

A nemzetgyűlés 283. ülése 1924. évi május hó 14-én, szerdán. 1.1 állapitás és tényleg látjuk minálunk, hogy ez igy is van. A kormány pénzügyi programújában a legutóbbi időkben elsőrendű szerepet kapott az a tétel, hogy az inflációt meg kell akadályozni és pénzszűkét kell csinálni. Hát, én magam is hive vagyok ám annak a teóriának, hogy az infláció mihelyt csak lehetséges, szüntettessók be. De abban az esetben, ha a most felállitandó Magyar Nemzeti Bank alaptőkéje rendben és idejében be fog folyni és a bankjegyforgalmat a pénzleromlás veszedelme nélkül újra szaporítani lehet: mi akadálya van akkor annak, hogy a magánalkalmazottak, tisztviselők és munkások bére is az aranyparitásra emelkedj ék? Hogy az aranyparitástól félnek, ezt csak azzal tudnám magamnak megmagyarázni, hogy attól félnek, hogy a Nemzeti Bankhoz szükséges alaptőke nem fog befolyni. De ha ez a félelem nem áll fenn és a penzügyminister ur nyilatkozata szerint erre a félelemre ok nincs, akkor nem látom be. hogy miért zárkózik el a nagytőke és a kormányzat attól, hogy a munkabérek az aranyparitáshoz közeledjenek? Az igazság, t. Nemzetgyűlés, az, hogy a kormány és a munkáltató gazdasági érdekképviseletek nem hogy természetesnek találják a munkásságnak az arany paritásos bérek felé való igyekvését, hanem minden lehető eszközzel annak gáncsot vetnek, azt meg akarják akadályozni és a munkásság szertelen követelésének tudják ezt* be, jóllehet — hiszen a számok bizonyítják — a legtöbb közszükségleti cikk ára már messze felül van az aranyparitáson. A ruházati cikkek ára már négyszeresét teszi ki az aranyparitásnak, de az élelmicikkek legtöbbje is már felül van az aranyparitáson; úgyszólván a lakbér az egyetlen, amely még nem érte el az aranyparitást, de itt is szerencsésen nemsokára már ott fogunk tartani. Hát nem jogos ez a törekvés? Amikor nyomdásztestvéreink, a szedők és a többi nyomdászkategóriák nem voltak hajlandók tovább nyomorúságban tengődni és igazán nem szívesen, de a legvégső szükségtől hajtva az ultima ratio eszközeit igénybe vették, a túloldalon ezt nagyon zokon vették tőlük és olvashattunk mindenféle megnyilatkozásokat, amelyek kvázi nagyon szerencsétlen dolognak tartották a nyomdászsztrájkot, és jóllehet a szociáldemokrata pártnak tulaj donképen nem volt ehhez semmi köze sem, — hiszen ez nem politikai ügy, hanem tisztán bérharc volt — pártunknak is egy tehertételévé akarták tenni ezt a lefolyt nyomdászsztrájkot. Sokszor halljuk, igy legutoljára Hódmezővásárhelyen is hallottuk a ministerelnök urnák azt a kijelentését, hogy a szociális békét meg kell teremteni. Amíg azonban a kormány nem gondoskodik arról, és amig nem látunk igyekezetet arra, hogy a dolgozó tömegek életszínvonala valahogy mégis csak kiemeltessék abból a rettenetes nyomorúságos helyzetből, amelyben ma van, mindaddig a szociális béke hirdetését csak üres jelszónak kell tekintenünk. T. Nemzetgyűlés! Az 1919. év vége óta, mióta az úgynevezett alkotmányos éra visszaállott s mióta a nemzeti és társadalmi béke állítólag helyreállíttatott, egyetlen lépés sem történt a dolgozók érdekében. Hiába kértünk mi, szociáldemokrata képviselők itten indexrendszert, hiába kértük a létminimum megállapítását, hiába kértünk béregyeztetést, szociális törvényeket, az eredmény ma is semmi. Annyira semmi, hogy saját választóink, saját tömegeink önkénytelenül is fel kell, hogy vessék a kérdést, hogy minek ez az egész törvényhozási komédia. Hiszen ott vannak a mi saját képviselőink is és ime, évek óta semmi sem történik a szociálpolitika terén. Pedig a hormánynak csak látszólag nincs módja arra, hogy a munkáltatókat, a nagyipart és a nagytőkét arra szorítsa, hogy tisztviselőit, munkásait tisztességesen megfizesse. Csak látszólag nincs módja erre, mert tényleg ezer eszköz áll rendelkezésére. A tőke nem ismer szentimentálizmust és sehol Európában nem fizetnek nagyobb béreket, mint amilyen béreket kénytelenek fizetni. De mindenütt a kormányok, a törvényhozások gondoskodnak arról, hogy a munkások és a magánalkalmazottak munkaereje megfelelő védelemben részesüljön és szociális helyzete megfeleljen az emberi méltóságnak. Mert a magánalkalmazottak és a munkások mai helyzete valósággal beleütközik az emberi méltóság legprimitívebb követelményeibe. Mert lehetetlen helyzet az, — nem akarok kategorizálni, mert munkás és munkás között különbséget nem ismerek, de mert mai interpellációm tárgya épen a magántisztviselők helyzete, erre a kategóriára lokalizálom kérdésemet — mondom, lehetetlen helyzet az, hogy intelligens emberek, intelligens családanyák olyan sorsra jussanak, amilyent most tapasztalunk. Békeidőben egy tisztességes polgári asszonynak fehérnemükészléte nem volt sok, ha volt tizenkét inge. Most azonban tudok eseteket, ismerek intelligens tisztviselői családokat, ahol az anya a három megmaradt ingéből kénytelen egyet eladni, hogy egy kis gyógyszert vehessen beteg gyermekének. Épen tegnap jutott tudomásomra egy ilyen eset. A férj egy szállítócégnél dolgozik kora reggeltől késő estig, és olyan üzetése van, hogyha valamelyik gyermeke megbetegszik, akkor a gyógyszer megszerezhetése végett az asszonynak egy ingét kell eladnia. Ez rettenetesen szomorú tünet, és nem hiszem, hogyha a ministerelnök ur a szociális békéről mondott szavait komolyan veszi, nagyúri indolenciával napirendre térhet ezen állapotok felett. Hogy a szociális érzék nálunk mennyire hiányzik, ezt látjuk a munkaügyi bíráskodás körül is. Ha egy munkáltató jogtalanul elbocsátja egy tisztviselőjét, egy alkalmazottját és nem fizeti ki neki azt az összeget, amely neki jár, az az alkalmazott természetesen kénytelen őt beperelni. A per végén igazat kap a bíróságtól, csakhogy egy ilyen per lebonyolítása sokszor egy félévig is eltart, de a legkedvezőbb esetben is három hónapig. Egy ilyen szegény ember, akinek semmi vagyona nincs, aki rá van utalva arra a pár fillérre, mert hiszen állásnélkülivé vált és épen ezért fokozottabb mértékben szüksége volna fizetésére, hónapokig kell hogy várjon, amig a munkaügyi bíróság ítéletet hoz. Hogy egy konkrét példát hozzak elő a gyakorlati életből, méltóztatnak emlékezni t. képviselőtársaim arra, hogy ez év elején a Róth és Társa Bank cég inzolvenssé vált, s a cégfőnökök megszöktek Budapestről. Ez volt 1924 január 19-én. Ennek a cégnek 12 alkalmazottja volt. A cég zárolt vagyona megér 6—700 millió koronát ; a 12 alkalmazott járandósága, ha a törvényes felmondási időt vesszük, kitett 208 milliót. Ezek az alkalmazottak mindjárt januárban pert indítottak járandóságuk iránt ; most május van, de tárgyalás még nincs kitűzve, ítélet még nincs, pedig ezek közül az emberek közül hatan most is állás nélkül vannak, le vannak rongyolódva s egyes jószívű kollégák adományaira vannak utalva. Emberekhez mégsem méltó állapot ez. (Erdélyi Aladár : A zárgondnoknak törvényes jogában állna ezeket fizetni !) De nem fizet. (Erdélyi Aladár: Elég hiba!) Én ezt a kérdést nem a pártember szemüvegén keresztül nézem. Én magam is a magántisztviői kategóriához tartozom, igen sok kollégámat