Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-283

10 A nemzetgyűlés 283. ülése 1924. évi május hó 14-én, szerdán. Igaza van Biró Pál képviselőtársamnak, nem romlott le a munkás teljesítménye, sőt ellenkezőleg javult. Ami leromlott, az a munkásoknak életszinvonala. A munkateljesítés Biró Pál t. képviselőtársunk megállapítása szerint már valósággal aranyparitáson van, de a munkabér az aranyparitásnak még a felét sem éri el, szóval a jövedelemelosztás olyan aránytalan, amire meg lehet állapitani, sehol Európában, vagy ahol ipari termelés és munka folyik, nincs példa, csak Magyarországon. Nálunk a kevesek jólétével szemben a nagytömegek nyomora óriási mértékben fokozódik. A ministerelnök ur szájából hallottuk, hogy az igen t. kormány nincs abban a helyzetben, hogy ezekre az állapotokra ingerenciát gyakoroljon. Ez igen nagy tévedés, mert hiszen Európa többi országaiban, különösen a háborúvesztett országokban történtek törvényhozási intézkedések a dolgozó emberek életszínvonalának megmentésére, a leromlás megakadályozására. Intézkedések történtek indextörvény formájában, de az általános gazdasági politika is nem mindig kizárólag a nagytőkére és a kincstári érdekekre volt tekintettel, hanem a dolgozó rétegek érdekeire is. Alkalmam volt a napokban egy itt járt vezető angol gazdasági emberrel beszélgetni, aki nem az angol munkáspárt táborához tartozik, hanem egy angol polgári lapnak, gazdasági folyóiratnak a munkatársa. Azt mondotta, amikor szemére hánytam neki, hogy az entente miért oly rideg és miért olyan rezervált a nagy német nép rettenetes nyomorával szemben, hogy a német háborús uszitók bűneit miért akarja megtorolni a most élő német nemzedéken, amely nem részes ezekben, hiszen a német lakosságnak egy nagy része nem hive Ludendorfféknakf Azt mondta ő: »Egy nagy tévedés van itt. Az angol és a francia nemzet fiai és leányai — akik vagyoni helyzetüknél fogva körüljárják Európát, megfordulnak a Riviérán és Svájcban — azt látják, hogy rengeteg sok német valósággal önti ott az aranymárkát, hogy Nizzában, Monte-Carlóban, Lausanne-ban a Genfi-tó partján, szóval mindenütt, ahol a luxus el terpeszkedik, a német gazdagok milliárdokat szórnak el. Amikor ezt látjuk, — azt mondja, — akkor nem vállalhatjuk a német nép felsegitését, hanem azt tartjuk, hogy ez a nagy német kapitalisták kötelessége volna; ahelyett hogy a milliárdokat elszórják a Riviérán, igenis tehetnének valamit a dolgozó tömegek javára.« Ezt én aplikálhatom a magyar viszonyokra is, (Ugy van! balfelől.) mert a mi gazdagjaink is elszórják a vagyont Európa különböző szép helyein, de elszórják idehaza is, — és akkor azt mondják, hogy az ipar és a nagytőke is válságos helyzetben van és nem képes a munkásságnak az aranyparitásu bérekre irányuló törekvését honorálni! T. Nemzetgyűlés! A szanálási részletes vita során sajnálattal állapítottam meg azt, hogy szociális szempontokról itt vajmi kevés szó esett, és meghazudtolva látom Magyarországon azt a közmondást, hogy: ahol a veszély a legnagyobb, ott van a segély a legközelebb; mert annak ellenére, hogy a dolgozó tömegek már a végső veszélybe jutottak, nem látom a segitésre való hajlandóságot azoknál a tényezőknél, akik a dolgokért felelősek. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Biró Pál t. képviselőtársunk igen önérzetesen utasította vissza azt a vádat, mintha az ipari tőke az utóbbi időben a termelés fokozása helyett kosztba adta volna a pénzt. Biró képviselőtársam érvelése abban kulminált, hogy: »1913-ban a mai csonka Magyarországnak megfelelő területen az itt produkált gyártmányok kivitele 117 millió aranykorona értéket ütött meg, ma pedig, azaz 1923-ban, a kivitel 128 millió aranykoronát tett ki.« Ez azt jelenti, ugyebár, hogy az ipari termelés túlhaladta a békebeli r paritást. (Halász Móric: Nem azt jelenti!) Én legalább az itt szembeállitott számokból ezt látom, erre a következtetésre kell jutnom. De ha ez nem volna is 100%-ig igy, mégis hol vannak ma a tisztviselők, munkások és magánalkalmazottak a békebeli fizetéstől? És nem elég önérzetesen megállapítani azt, igen t. képviselőtársam, hogy a magyar vaskohászat már 1923-ban regeneráltnak volt tekinthető. Hát amennyiben a t. képviselő ur a vaskohászat alatt csak a nagytőkét, aZaZ cl vaskohászat részvényeit és birtokállományát birtokoló nagytőkét gondolja, akkor igaza lehet. (Biró Pál: Csak az nem volt regenerálva !) De kérem, azok a munkások is, akik a vaskohászat ipartelepein dolgoznak, ugyancsak hozzátartoznak a vaskohászathoz, és vájjon azok helyzete regeneráltnak tekinthető-e? Nem hiszem, ha a képviselő ur a szivére teszi kezét, hogy ezt nyugodtan állithatná. (Zsirkay János: A szivét ő az erszényében hordja! — Derültség. Mozgás a jobbközépen.) T. Nemzetgyűlés ! Nemsokára hozzáfogunk a vámtarifa tárgyalásához. Azt hiszem, hogy — miután itt egy rendszeresített, szinte intézményesen biztosított tömegnyomorral állunk szemben — hiába tárgyaljuk a vámtarifát, mert itt akár vámtarifával, akár vámtarifa nélkül a dolgozó néprétegek fogyasztóképessége megszűnt a kormányzat reakciós gazdasági politikája folytán. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Azt is mondják a tőkések, — és különösen halljuk ezt Bécsben és halijuk nálunk az újgazdagoktól — hogy a válság oka a szerencsétlen frank-kontremin, az azzal kapcsolatos, elhibázott spekuláció. Én megengedem, hogy ennek kétségtelenül nagy része van a mostani válságban, de kérdezem, hogy ha a nagytőke egyes exponensei ilyen lehetetlen spekulációba belemennek, hogy ki akarják kezdeni a hatalmas nagy Franciaország valutáját, belebocsátkoznak ilyen vakmerő kontremin-spekulációba : miért fizettetik meg ennek árát a nekik dolgozó emberekkel, tisztviselőkkel, munkásokkal ? Mi nem spekuláltunk francia frankban ! (Biró Pál : Magyarországon senki sem spekulált !) Dehogy nem ! Spekuláltak az urak, és a spekuláción elveszitett összegeket a tisztviselőkön és a munkásokon akarják behajtani. T. Nemzetgyűlés ! Mindannyian megérezzük ennek a francia frank-kontreminnek következményeit. ISI agyon sok vállalat van ebben érdekelve. Csak nem fogják a képviselő urak tagadni azt, hogy a bankintézetekben most bekövetkezett tömeges tisztviselő-elbocsátások szintén következményei a francia frank-kontremin spekulációnak. Igenis, a következményei, mert az összes budapesti nagy- és középbankok május elsején a tisztviselők százainak mondtak fel. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Egy angol élclapban egy érdekes kép és hozzáfűzött kommentár jelent meg, — ki is vágtam ezt magamnak — ahol le van rajzolva Franciaország egy hatalmas nagy, termetes ember képében és körülállják a milánói, a prágai, a bécsi, a budapesti tőzsde tipikus alakjai; történetesen a budapesti tőzsdét egy jó zsidóarcu bácsi ábrázolja. (Derültség a szélsőbaloldalon. — Halász Móric: A többit nem?) És az angol tőke figyelmezteti őket: »Ti nímandok, kisemberek! Ti akarjátok a francia gazdasági életet megbolygatni! Ti kontremináljátok a francia frankot? Ebbe beletörik a bicskátok, mert ez hiu erőlködés! De akikkel ennek az árát fizettetitek meg: azok a szerencsétlen alkalmazottak és munkások lesznek, akiknek a bőréből fogjátok levonni azt, amit elspekuláltok vagyonotokból!« Nagyon helyes meg-