Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-289

150 A nemzetgyűlés 289. ülése 1924, évi május hó 23-án, pénteken. kell helyeznünk a szabadkereskedelem hiveivel — mintha mi ilyen vámtarifát készitettünk volna, hanem ezért, mert ennek elsősorban politikai okai vannak. Okai t. i. Ausztriában a szabadkereskedelena hi vei táborának leesökkenése, magyarázata pedig a német birodalomhoz való csatlakozás lehetőségének minimumra való szállása. Addig, amig a német birodalomhoz való csatlakozás lehetősége fenforgott, Németországban HZ cl szabadkereskedelmi irányzat, amelyet Meinl, Stolper és a többiek képviseltek, virágzott, rendkívül sok hívet szerzett magának és rendkivül sok hive között a szocialistáknál is több barátra tett szert, mint amennyire a mai viszonyok között számitani lehetett volna. Mióta azonban ez az utópia szétfoszlott és csak álomnak látszik, vagy legalább is a közeljövő lehetőségei közé nem tartozik, s mióta ezenfelül a keresztényszocialista párt, amelynek az agrárius körökkel való szoros összeköttetése ismeretes hatalomra is jutott, azóta a védővámos irány is mindinkább erőteljesebb lett Ausztriában a szabadkereskedelmi irányzat rovására. Ilyen körülmények között nem lehet visszavezetni a magyar vámtarifa tételeire és a magyar vámtarifa tervezetére retorzionális lépésként ezt a most publikált vámtarifát, annál kevésbé, mert felhivom a szabadkereskedelmet képviselő t, képviselőtársaim figyelmét arra a tényre is, hogy az agrárius körök jóval a vámtarifa elkészülte előtt, már két esztendővel ezelőtt, igen erős agrár védővámos tarifa mellett fejtettek ki hathatós és éles pronagandát, amelynek leszürődését a most publikált vámtarifa mutatja. A vámok Ausztriában az új tervezet szerint sok tekintetben emeltettek és az a jellemző, hogy ők nemcsak a meglevő iparokat és nemcsak az úgynevezett reménybeli iparokat védik, vagyis azokat az iparokat, amelyeknek ha szerény csirái vannak is csak, de amelyek fejlődésére a lehetőségek, a természetes alapok megvannak, hanem olyan iparok védelmére is erős vámokat állitanak be, amely iparok fejlesztése az osztrák adottságok mellett majdnem lehetetlen. Érdekes az is, hogy az osztrák vámtarifa súlyos vámokkal terhel olyan iparcikkeket is, — mint pl. a mezőgazdasági gépeknek nem egy tételét — amelyeket Ausztriában egyáltalában nem tudnak gyártani. Hiszen tudjuk, hogy az ekék tökéletesebb formáját az osztrák ipar produkálni nem tudja, mindazonáltal az uj vámtarifa ezekre is súlyos tételeket kivan vetni. T. Nemzetgyűlés! A másik ország, amelynek vámpolitikája döntő jelentőségű reánk, a csehszlovák köztársaság. Az 1907. évi tarifához hozzácsapott 30%-os szorzószámok rendkivül megnehezítették a bevitelt, a beviteli tilalmak pedig épen úgy, mint Ausztriában, szinte lehetetlen szituációt teremtettek. Érdekes, hogy amikor Csehország 1923 szeptember 1-én megkötötte kereskedelmi szerződését Franciaországgal, amely szerződés 75%-ig terjedő vámmentességet biztositott Franciaországnak, — amit azután kénytelen volt a legtöbb kedvezménj^ alapján Ausztriának és Németországnak is biztosítani — mi itt álltunk ugy, hogy e szituáció folytán helyzetünk semmiképen sem javult, mi ilyen kedvezményre az adott viszonyok között egyáltalában nem számitbattunk és nem is számithatunk. A politikai atmoszféra enyhülése következtében, a kölcsön és a szanálási javaslatok keresztülmenetele és azon nyugodtabb megitólés folytán, amelyben most a csehek is részesitik politikai helyzetünket, ez a vámtarifa remélhetőleg mégis megfogja teremteni az alapot és a lehetőséget arra, hogy tűrhető helyzet álljon elő, annál is inkább, mert a Cseh-szlovák köztársaságnak sem olyan irigylésreméltó az ipari helyzete. Olyan túlprodukciója vau, hogy ipari termelésének 60%-át nem tudja elfogyasztani, exportra áll készen, piacot keres, ezt a piacot azonban mai helyzeténél fogva könnyen megtalálni nem tudja, mert sem Oroszországban, sem Lengyelországban ma számottovő exportpiacot íeremteni nem tud. Mint Kramarc nekem a prágai tárgyalások folyamán mondotta, hogy Csehország meg ne fulladjon saját zsirjában, kénytelen és kénytelen lesz a jövőben is elsősorban azokkal^ az államokkal keresni a megértést gazdasági téren is, amelyekben legalább a közeljövőben fogyasztópiacot kivan teremteni. Ha pedig erre gondolt, akkor elsősorban gondolt arra a Magyarországra, amely évtizedeken és évszázadokon keresztül Csehország és Morvaország legfontosabb iparcikkeinek elsőrangú fogyasztója volt. De a körülfekvő országok védővámos politikáján kivül más argumentumokról is meg kell emlékeznem, amikor a magyar vámtarifa problémájáról beszélek. Nemcsak az kény szerit bennünket vámvédelemre, hogy a körülfekvő országok a. prohibiciótól eddig nem állottak el, hanem a mi fejlődésünk, százezernyi betanult munkásunk és az a milliárdnyi befektetett tőke is, amely az iparban elhelyezést talált. És ne felejtsük el, hogy az a bizalom, amely az utolsó három esztendőben az ipari termelés terén Magyarországot felkereste és itt befektetésekben nyilvánult meg, és az a biztató reménység, hogy a szanálás, és a nyugodtabb és liberálisabb politikai atmoszféra megteremtése után itt a külföldi tőke még nagyobb térhódításra, illetőleg befektetésre kész: miadezek parancsoló szükségességgel irják elő nekünk, hogy mi a józanság határain belül iparunk megvédésére a szükséges lépéseket megtegyük. És ne feledjük el még azt sem, hogy amikor ellenfeleink is jónak látták tanácsba foglalni, hogy mi csak mezőgazdaságunkat ápoljuk és fejlesszük: mezőgazdaságunkkal összefüggőleg iparunknak azon legjelentékenyebb részeit kell istápolnunk, amelyeknek nyersterményeit, nyersanyagát épen mezőgazdaságunk szolgáltatja. {Elénk helyeslés balfelöl.) Mert az a gyapjú, az a kender, az a len, az a cukor és mindaz, ami itt feldolgozásra kerül, — nem beszélve a gabonáról — nemcsak iparfejlesztést jelent, nemcsak azt jelenti, hogy 200.000 munkásnak adunk kenyeret, hanem jelenti annak a mezőgazdaságnak alátámasztását is, amelyről — mint előbb mondottam — annyit beszélünk, de amelyért olyan keveset cselekszünk. (Élénk helyeslés minden oldalon.) A mezőgazdaság az életereje az ipar fejlődésének és minthogy nemcsak ruhát, hanem cipőt is a mezőgazdaság utján nyert belső termékekből tudunk produkálni, az ipar megbénítása, az ipar fejlődési lehetőségének elvágása a mezőgazdaságnak is feltétlenül kárára lenne. Ezzel szemben folyton halljuk szomszédainktól, azt az ellenargumentumot is, hogy inkább a mezőgazdasági ipari termelésre helyezzünk súlyt. De elfelejtik, hogy épen ezek a mezőgazdasági iparok — a malomipar, a szeszipar, a keményitőipar — a mai körülmények között túlprodukcióval dolgoznak és mig azok termékeinek más fogyasztópiacot teremteni nem tudunk, ezek kiterjesztésére józanul gondolni sem lehet. Ha pedig a külföld, még pedig az érdekelt külföld által üvegházi iparnak nevezett iparunknál nézzük a helyzetet, a következő képet nyerjük. Gépiparunk a cseh és többi konkurrensek szerint a háború előtt sem volt életképes, mert állításuk szerint csak abból élt, hogy állami megrendelésekkel tartották fenn magát. De akik ezt állítják, elfelejtik, hogy ma már gépiparunk exportra dolgozik és jelentős exportja van; elfelejtik, hogy 60.000 munkást foglalkoztat, hogy 800 milliárdra rug az a munkabér, amelyet előreláthatólag 1924-ben ki fog