Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.
Ülésnapok - 1922-289
A nemzetgyűlés 289. ülése 1924. űzetni s hogy termelési értéke 250 millió aranykorona. Nem világosítják-e meg ezek a számok határozottan és élesen a helyzetet, azt, hogy itt egy olyan hatalmas iparról van szó, amelynek elejtése nem csupán azt jelenti, hogy mi idegenből fogunk esetleg hasonló iparcikkeket bevásárolni, hanem jelenti egész termelési, egész gazdasági életünk egy jelentős ágának megbénulását. Ennek a gépiparnak csodálatos és sajátságos tragikomikus sorsa van. Egyfelől versenytársaink folyton azt hangoztatják, hogy nem életképes, hogy halálra van ítélve, kár fejleszteni, mert nem tudunk megfelelő fogyasztópiacot találni számára, másfelől a szabadkereskedelem legexponáltabb hive, Matlekovics, azt mondja, hogy a gépipar azon hatalmas és erős iparágak közé tartozik, amelyek erejüknél és fejlettségüknél fogva már nem szorulnak vámvédelemre. Textiliparunkról pedig csak annyit mondhatok, hogy ha kereskedelmi mérlegünk passzivitásának kiegyenlítésére gondolunk, amit a kereskedelemügyi minister ur bevezető beszédében említett, épen a textilipar van hivatva arra, hogy legsúlyosabb passzivitásunkból e téren kivezessen. Hogy f a textilipar mennyire a mezőgazdasági nyersárukból táplálkozik, azt a gyapjúnak, a lennek és selyemnek előbb felhozott példája fényesen iguzolja. Hiszen tulaj donképen csak a pamutot és a jutát kell behozni ennek számára, eltekintve attól, hogy az előbb felsorolt cikkekből ma még a hazai szükségletet sem tudjuk teljesen fedezni. De van-e gyapotja, jutája Csehszlovákiának és Lengyelországnak, amelyek e téren vezető államok 1 ? Lehet-e üvegházi iparnak nevezni azt a textilipart, amelynek invesztált tőkéje 150 millió aranykorona és amelyről a korona értékcsökkenéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásakor, márciusban elmondott beszédemben megállapítottam, hogy 50 millió aranykorona volt az utolsó négy év alatt az invesztált tőkéje? Lehet-e üvegházi iparnak nevezni azt az ipart, amelynek munkabérei 500 milliárd koronát tesznek ki évenkint s amelynél 35—40 milliárd korona volt a munkabér esak azokban a gyárakban, amelyeket az 1923-as év folyamán állítottak fel; és lehet e üvegházi iparnak nevezni azt az ipart, amelynek pamutszövőszékei megduplázódtak 1921 óta 4 ezerről 8 ezerre, pamutfonó orsóinak száma pedig 33 ezerről 93 ezerre emelkedett? Vagy lehet-e ilyen üvegházi iparnak nevezni például a magyar konfekciós ipart, amely még nemrégen is teljesen külföldről látta el a magyar szükségletet, és amelyről ma azt mondhatjuk, hogy készruha és fehérnemű dolgában az egész magyar szükségletet fedezni tudja? Ezek konstatálásával, t. Nemzetgyűlés, röviden áttérni kívánok annak az argumentumnak megvilágítására is, amelyet a legfontosabbnak említenek a vámvédelem ellenesei, t. i. a vám árdrágító^ hatására. Természetes, hogy a vám drágaságának kérdése a legnépszerűbb s a legfogékonyabb fülekre és elmékre talál, mert hiszen ez a kérdés leginkább bánt és izgat mindenkit. De mennyiben drágít a vám ma Magyarországon? És ha drágit, — mert hiszen ezt legjobb gyakorlati példákkal megvilágítani — hogyan van az, hogy annak ellenére, hogy a régi vámoknál, — hangsúlyozom, hogy a régieknél — például -a pamutfonalak vámja 2% és a pamutszöveteké is csekély, a budapesti kicsiben való árusításnál mégis jelentékenyen drágább ezeknek az árucikkeknek mint Ausztriában; hogyan van az, hogy egy középsúlyú gyapjúszövet mai vámja kilogrammonként két aranykorona, amely 27.000 koronának felel és felelt meg a legutóbbi napokban, illetőleg mivel egy kilogrammban csak két méter van, tehát ennek a középsúlyú gyapjúszövet méterének a vámja mindössze 13.500 NAPLÓ XXIV. évi május hó 23-án, pénteken. 151 korona. Méltóztassanak figyelembe venni azt is, hogy ennek az árunak az ára 200.000—400.000 korona között variál Budapesten. Ezek után kérdem: mennyiben drágit a vám akkor, amikor egy 200.000—400.000-ig variáló gyapjúszövetnél az egész vám 13.500 korona méterenként, és mégis azt a gyapjúszövetet, amelyet Budapesten 400.000 koronáért kapunk meg, ugyanazzal a jelzéssel, ugyanabból a gyárból, ugyanabban a minőségben 280.000 koronáért kapjuk meg Wienben? 3°/o ennél a legfinomabbnak minősített gyapjúszövetnél a vám; 13.500 korona szemben 400.000 korona, tehát nem is egészen 3%, az árkülönbség pedig még igy is 100—120 ezer korona Budapest és Wien között. (Strausz István: Ez visszaélés!) Majd rá fogok térni, hogy mennyiben visszaélés és menynyiben nem. Már mest ennek az indokolatlan drágaságnak egyik állítólagos oka, hogy a behozatali tilalmak miatt kevés az áru. Ez a helyzet a valóságban ma már egyáltalában nem áll, mert az olasz, a francia és a svájci kontingens-szerződéseknek megkötése után főképen pamutáruban olyan, aránylag óriási nagyságú import következett be, hogy nyilt titok volt és nyílt titok ma is Magyarországon, hogyha piac el van árasztva ezekkel az árukkal és egész vagontételeket hiába kínálnak megvételre. Ennek oka a legutóbbi hónapokban — és a tárgyilagosság kedvéért hangsúlyoznom kell, hogy csak a legutóbbi hónapokról beszélek — az áruhiány nem lehet. Nem minősíthetem a drágaság okául azt sem, hogy az áraknak és a nyersanyagnak világindexszáma lényegesen emelkedett, mert az igaz, hogy például a pamutáraknál a békeárak kétszeresét látjuk ma, de ez nemcsak a mi áruinkat drágítja meg, hanem megdrágítja az árakat az egész világon. Ugyan igy nem hivatkozhatnak a nyersanyag világdrágulására, mint speciális magyar drágulási okra. Mert ámbár igaz, hogy a londoni nyers pamutindex szerint az 1901-től 1910-ig terjedő átlagot 100-ban véve, 1913-ban ez az index már 118-at mutatott, 1922-ben 211-et, -1923 elején 264-et és az év végén 323-at, de ez az érv még sem állhat meg, mert ez minden országra vonatkozó világkonjunkturális helyzet s igy nemcsak speciálisan a magyar árut drágítja meg. T. Nemzetgyűlés ! A mi speciális drágaságunknak legfőbb oka pénzünk értékének hanyatlása, illetőleg ingadozása. (Élénk helyeslés baloldalon és a középen!) Itt néhány szót a kereskedelmi helyzetről is szólok. Az a kereskedelem, amely mostoha ós nehéz viszonyok között tört utat magának Magyarországon, nagyjában minden tiszteletet megérdemel. Azok a nehéz körülmények, a közművelődésnek a csekélysége, a kereskedelem és az ipar iránti érzéknek a magyarban való hiánya, olyan úttörő munkát végeztettek a magyar kereskedelemmel, a*mely a legnagyobb tiszteletetérdemii meg. Épen azért az objektivitás szempontjából különböztetnünk kell a között a kereskedelem között, amely egy évszázad óta vagy még sokkal régibb idő óta, tisztes munkával tudott magának érvényesülést és vagyont szerezni és a között a konjunkturális kereskedelem között, amely a pénzérték ingadozására spekulálva, burjánzott fel Magyarországon, Budapesten is a textilkereskedelemben háromszorosára növekedvén, mint amilyen volt a háború előtt, és amely nem régi összeköttetéseire, vagy uj összeköttetések szolid megalapozására helyezte a súlyt, hanem a pillanatról pillanatra változó viszonyok konjunkturális hasznát kivánván kihasználni (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) egy ideig-óráig tartó tiszavirág életnek talán tudatában, talán nem is tudatában, próbált itt óriási vagyonokat szerezni 25
