Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-289

A nemzetgyűlés 289. illése 1924. mondana annak, hogy a vámvédelmet kell a józanság határain belül propagálni. Az, hogy ezek az országok elzárkóznak, nem azt jelenti, hogy nekünk szabad kereskedőknek kell lennünk, hogy ezáltal ezen mindjobban elzárkózó országok jóakaratát és barátságát biztosítsuk, hogy ezáltal feltétlen szükségleteinket kielégitsük. Mert vagy csak a nagyon messze jövőbe tolódik el ennek az egész folyamatnak keresztültörése és csak nagyon messze jövőbe fog bekövetkezni ezen tengerentúli birodalmak önellátásának győzelme s akkor erre van időnk ; vagy ha ez a törekvése r a tengerentúli birodalmaknak hamarosan érvényesül, akkor mindazokban a nyersanyagokban, amelyeket Európa egyetlenegy országa sem bir termelni, mint amilyen pl. a gyapot, a réz, a gummi : egyforma megitélés alá fog esni minden európai állam, akár szabadkereskedő, akár védvámos. És ebben a tekintetben hiába tárta ki kapuit már 80 évvel ezelőtt Anglia a szabadkereskedelem előtt, ő sem lesz e gyapotot, rezet, gummit termelő birodalmak előtt szimpatikusabb, mint mi, sőt kevésbé szimpatikus lesz, mert benne veszélyesebb versenytársat látnak, mint bennünk. Vagy megindul tehát az a folyamat, amely egyszerűen az európai ipari államok termelésének bojkottjára fog vezetni a fellendült és elhatalmasodott tengerentúli államokban, vagy ha ez nem következik be — amint a közvetlen jövőben nem következik be, — akkor minden olyan árucikknek behozatalára, amelyre Európának szüksége van, mi is számithatunk épen ugy, mint azok, akik elfogadták a szabadkereskedelmet. Akkor is egy gondolat fog dominálni : a tárgyalás elve a kereskedelmi szerződések megkötésénél ; akkor is a »do ut des« = »adok, hogy adj« elve alapján fognak velünk tárgyalni és fogunk tudni tárgyalni mi is, és akkor is az lesz a döntő, hogy kinek milyen éles a fegyvere, milyen retorzióval tud élni olyan követeléssel szemben, amelyet méltánytalannak tart. T, Nemzetgyűlés! Történelmi és gazdaságpolitikai beállítás nélkül lehetetlen tehát annak a kérdésnek megállapítása, hogy az adott körülmények között nekünk milyen vámpolitikára kell magunkat elhatároznunk. Csak a gazdaságpolitikai fejlődésnek és a jövőben várható irányzatnak világosságánál szegezhetjük le és Írhatjuk körül elhatározásunkat, s ez az én felfogásom szerint a ma adott körülmények közt nem lehet más, mint az emberi józanság és előrelátás keretében törekedni az önellátás kiépítése felé. Mert nem fontos, amint ezt beszédem elején is hangsúlyoztam, hogy vájjon a szabadkereskedelem, vagy a'véd vám-e a jobb; nekünk nem az a fontos, hogy melyik teóriának vannak hangzatosabb és jól kicirkalmazott jelszavai; előttünk csak az lehet döntő, hogy az adott helyzetben, Magyarország mai gazdasági helyzetében, abban a külpolitikai milliöben, amelyben élni kénytelenek vagyunk, mi a célszerű, mi a kívánatos, sőt: mi az egyedül lehetséges. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen!) Ezek kifejtése után rátérek magának a vámtarifának és az általunk követendő magyar vámpolitikának kérdésére. T. Nemzetgyűlés! Magyarország nem egy kis, különálló, kapuit feltárni képes és erre kényszeritett szabad kikötő. (Ugy van! Ugy van! a balközépen.) Azért hozom fel ezt a példát, mert Budapesten járt tavaly a szabadkereskedelem egyik leglelkesebb bajnoka és a német gazdasági tudomány reprezentatív férfia, Brentano, akinek tanításait én is hallgattam, s aki hivatkozott Hamburg példájára, mondván: »Ezek az osztrákmagyar monarchiából kiszakadt országok, ezek a kis egységek tulajdonképen hasonlók egy szabad évi május hó 23-án, pénteken. 149 kikötőhöz, amelynek mindenkivel barátságában kell lennie, s amely mindenkitől megkaphatja azt, amire legközvetlenebb szüksége van«. Milyen óriási tévedés ez és mennyire mutatja a helyzet nemismerését! Magyarország egy körülzárt ország; féltékeny, reánk acsarkodó, velünk mindenben konkurráíó országok csoportja, lánca veszi körül; egészen magára utalt, egészen magában álló orazág. Legfontosabb életfelételeitől épen azok fosztották meg, akik a legélesebb konkurrensei, akik a levegőt is elveszik előle. Magyarországot tehát egy ilyen, minden kapuját kitáró, szabadkereskedelemre hivatott kikötővel összehasonlítani merőben lehetetlenség. Épen azért, a mi helyzetünkben a fő és az első kérdés az, hogy van-e fegyverünk, vagy kaphatunk-e fegyvert, amellyel keresztülverekedhetjük magunkat ezen a zárt falankszon és levegőt teremthetünk magunknak? Fegyverünk, igenis van. Itt a fegyver — s ezt csak ismételhetem — egy okosan megkonstruált, előrelátó vámtarifa. _DJZ ciZ £IZ alap, amelyen nyugodtan megállhatunk, mint szilárd bázison; ez az az alap, amelyen állva megkezdhetjük azokat a tárgyalásokat, amelyeknél van adnivalónk, de amelyeknél van nyernivalónk is. (Ugy van! hali elől.) Ez az az alap — az autonóm generális tarifa — amely a szerződéses, konvenciós tarifában azután megtalálhatja a maga leszürődött, végleges formáját. Ebből a célból pedig — el kell ismernem — az előttünk fekvő törvénytervezet — értvén alatta magát a vámtarifát — elsőrendűen kiváló munka. Nemcsak azért, mert úttörő a maga nemében és szakitva az osztrák sablonnal — hiszen magyar vámtarifáról nem beszélhetünk — uj ösvényeket vág és uj utakat kíván magának törni, hanem azért is, mert ugy a nomenclatura tekintetében, mint a felsorolásnak, a differenciálásnak bőségével, és kellő körültekintésével: valóban olyan tárgyalási alapul fog szolgálni, amely egészséges és jótékony kereskedelmi lehetőségekhez nyit _ utat. Ahhoz azonban, hogy ezt elérhessük, elöljáróban mégis egy pillantást kell vetnünk a körülfekvő országoknak, különösen pedig Ausztriának vámpolitikájára, amelynek tarifatervezete csak most látott napvilágot és egész terjedelmében eddig nem volt ismeretes. Ausztriáról tudjuk, hogy minden politikai törekvése és a szabadkereskedelem elvének hirdetése ellenére is meglehetősen elzárkózó és védővámos politikát követ. Pénzügyi vámjait aranyárfolyam szerint számította, ami meglehetősen súlyosította a helyzetet, és különösen^ azokban a cikkekben voltak a legmagasabb vámtételei, amelyek bennünket elsősorban érdekeltek, igy pl. a bornál és a konzervnél; hiszen tudjuk, hogy beviteli tilalmi listáján épen azok a cikkek szerepeltek, amelyek bennünket érdekeltek. 1922-ben pl. megadta a borbehozatalra a lehetőséget, de nyomban rá 20 aranykoronáról 60 aranykoronára emelte fel a vámot. Ez a helyzet még tarthatatlanabbá vált az 1923-ban megkötött olasz-osztrák vámszerződés értelmében, amely az olasz bornak, amennyiben a 13 szeszfokot eléri, 30 aranykoronás vámot engedélyezett, ami a mi importunkat teljesen lehetetlenné tette. Ezt csak részben reparálta az 1923. év végén, illetőleg 1924-ben adott módosítással. A most elkészült uj javaslatra a legjellemzőbb az, amit a Neue Freie Presse részéről megintervjuvoltatván az osztrák kancellár egy rövid és pregnáns mondatban, bécsi humorral mondott, hogy: »Ezt a tarifát egy kis jóindulattal szabadkereskedelmi tarifának is lehetne minősíteni.« T. Nemzetgyűlés! Ez az uj javaslat igen sok tekintetben súlyos reánk. De nem azért, — és ezt mindjárt kellő élességgel és világossággal szembe