Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-289

144 A nemzetgyűlés 28.9. ülése 1924. évi május hó 23-án, pénteken. és ujabb fordulataival mindig ujabb és frissebb kérdéseket tesz fel. Ezeket a kérdőjeleket pedig az ország mindenkori követelményeinek legmegfelelőbben megoldani csak akkor tudjuk, ha kezünket rajta tartjuk a nemzet és a világgazdaság ütőerén és erről az ütőérről olvassuk le, hogy a pillanat követelményeinek milyen megoldás és milyen reform felel meg legjobban. (Élénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Hogy ennek a megoldásnak a termelés és a közvetités, tehát a kereskedelem között is a lehető legteljesebb harmóniát kell keresnie, az csak természetes. Hogy mennyire találja meg ezt, az megint az adott viszonyokon, a külpolitikai helyzeten, de az illető termelők és kereső osztályok jóindulatán is múlik, mert jóindulat és annak megértése nélkül, hogy koncessziók nélkül ilyen reformot megoldani nem lehet, kielégitő megoldást e téren produkálni lehetetlen. Hogy a termelés és a közvetítő kereskedelem közötti harmónia megteremtése mellett a fogyasztó osztályok jogos igényeinek teljes kielégítése az elsősorban álló, parancsoló szükségesség, azt bővebben kiemelni talán felesleges. A fogyasztó közönség érdeke nem másodsorban következik, hanem elsősorban áll előttünk és egy ország felvirágzása, gazdasági életének kifejlesztése ennek teljes respektálása nélkül valóban keresztülvihetetlen. De köteles nyiltsággal megkell jegyeznem, hogy amennyire elhibázott és a szociálpolitikát minden tekintetben mellőző, hamis felfogás volna a fogyasztóközönség érdekeit mellőzni, ép annyira egyoldalúságba menő felfogás lenne az is, ha egyedül és kizárólag a fogyasztóközönség érdekeit tekintenők, és a nagytermelő osztályoknak, a fogyasztóközönséget fentartó, tápláló és erősitő érdekeit ebből a szempontból mellőznők. (Pikier Emil: A fogyasztók is termelnek! Mindenki termel!) Rögtön rátérek. Nagyon helyes ez a megjegyzés. (Pikier Emil: A munkásnak is joga van épen olyan jól élni, mint a nagy kapitalistának!) Ha az élet olyan egyszerű volna, hogy skatulyázva az egyik oldalra lehetne terelni a termelőket és széles határvonallal elválasztani tőlük a fogyasztókat, akkor a probléma megoldása sem volna olyan nehéz. Miután azonban a termelők és fogyasztók — mint Pikler igen t. képviselőtársam igen helyesen megjegyezte — összekeverednek s a termelőben ott van a fogyasztó és a fogyasztók igen jelentős tömegében ott van a termelő, ennélfogva ezeket az érdekeket egymással élesen szembeállítani és az érdekellentétek kiélezésével megfelelő megoldást lehetetlennek mondani a vámpolitika terén teljesen elhibázott kiindulási pont. (Elénk helyeslés a középen.) Abban a polémiában, amelynek alapját ennek a vámtarifának érdemes szerzője egy nagyon világos okfejtéssel megirt kis könyvben lerakott és amelyre polemikus módon Dénes István t. képviselőtársam válaszolt, az utóbbi mereven szembeállította egymással a fogyasztókat és termelőket és azt mondta, hogy a nyolc millió magyar lélekből négy millió csakis fogyasztó, akiknek érdekei a termelők érdekeivel ennek következtében szemben állanak. Ebben a kérdésben a szocializmus maga is egészen más álláspontot foglal el. És itt mindjárt a mesterre, Marxra hivatkozom, aki a Bölcsészet nyomorúsága című munkájában ezt mondja (olvassa): »Az áruk árának csökkenése nem feltétlen érdeke a munkásságnak, mert ha minden árucikk, beleértve a kenyeret is, olcsóbb lesz, ugy a munka, amely szintén csak áru, szintén esik értékében, sőt sokkal jobban és gyorsabban esik, mint a többi mezőgazdasági vagy ipari árucikk.« És hogy necsak egy régi klasszikus szocialistát, hanem a modern szocializmus egyik vezető szellemét is idézzem, aki a német birodalmi gyűlésnek egyik büszkesége és a német szociáldemokrata párt egyik teoretikus vezére volt, Max Schippel ezt mondja, a kereskedelmi politikáról irott nagyszabású munkájában (olvassa): »Az ár, melyet a mezőgazdasági vagy ipari munkás kifizet, amikor mint fogyasztó bevásárol, semmit sem jelent költségvetésében. A döntő mindig a munkabér nagysága, itt pedig a termelés a döntő. A munkabért a termelési lehetőségek bősége, magasabbrendüsége szabályozza. Miért küzd tehát — kérdezi — a munkások bármilyen fajtája elsősorban fogyasztói érdekből az ipar fellendülése, a mezőgazdasági termelés intenzitása, a termelés nagysága, szóval a produkció, a munka fokozása ellen?« (Pikler Emil

: Ott áll ez, ahol a törvényhozás szociálpolitikai törvényeket alkot, ahol nincs szabad kizsákmányolás ! — Forster Elek: Az igazság mindenütt igazság!) De nemcsak a szociáldemokrata eszmék képviselői hirdetik ezt. Ricardo, egyike a közgazdasági tudományok legnagyobb szellemének és hozzáteszem, a szaba dkereskedelem klasszikus képviselője, ezt mondja: »Ha mi, angolok felhagyunk a gabonatermeléssel, mert azt máshonnan olcsóbban tudjuk beszerezni, ugy a munkabérek esni fognak, mert a mezőgazdasági termények áresése nemcsak a mezőgazdasági munkabéreket, hanem az ipariakat is nyomja.« Végül, hogy az idézetek sorát befejezem, hivatkozom a nemzeti eszmének a nemzeti munkának legnagyobb apostolára, Kossuth Lajosra, akinek a vámvédelemmel és szabadkereskedelemmel szemben elfoglalt és itt a tegnapi nap folyamán vitatott álláspontjára még visszatérek, Kossuth a nincstelen földmivesékről szólt, akiknek érdekében Dénes István t. képviselőtársunk munkájában felemelte szavát, mondván, hogy a nincstelen földmivesek millió Magyarországon azok, akik csupán fogyasztók és egyedül fogyasztók és ezek védelmére feltétlenül szükséges a szabad kereskedelem behozatala. Ezekről Kossuth a következőket irta: »A fejledező műipar védelmére kell a legfőbb figyelmet fordítani épen a földmivesek érdekében — mondja, — mert a legszabadabb külföldi piac sem képes oly hatalmasan emelni a földmivest, ahogy a belföldi manufactura ipar növeli azáltal, hogy a birtoktalan földmives munkásnak alkalmat ad a keresetre, és ezáltal arra a jólétre, amely a földmivelési termékek nagyobb fogyasztására vezet.« T. Nemzetgyűlés! Pedig a valóság az éjetben, mint látjuk, az, hogy amióta ez a probléma homlokterébe került a gyakorlati politikának, felhangzik a harcizaj, a csatakiáltás a kereskedők, a szabadkereskedelem képviselői s a többi termelőosztályok, a védővámok képviselői részéről, és senkinek sem jut eszébe a tárgyilagos okfejtés nyomán megkérdezni azt, hogy ki is volt szabadkereskedő valaha, egy kezdetleges fejlődésü iparosországban. Angliára hivatkoznak? Az igen t. előadó ur nagyszabású beszédében szépen mutatott rá, hogy Anglia hosszú fejlődés után iparával évtizedekre megelőzvén tökéletesség és fejlettség dolgában a többi elmaradt országokat, csak akkor tárta ki kapuit az idegen áru előtt, amikor óriási hosszakkal megelőzvén a konkurrenciát, ezt nyugodtan megtehette. Gondoljuk csak el, hogy 1820-tól kezdve, amikor Tooke egy szerény tapogató petíciót nyújtott be az angol alsóházhoz, még nem a gabona vámok eltörlése, hanem csupán leszállítása érdekében, milyen hosszú és küzdelmes pályát futott meg ez az eszme, és vele parallel a nagy ipari fejlődés, aniig végre az 50-es, 60-as^ évek folyamán Anglia eljutván ipari fellendülésének csaknem tetőpontjára, kimondhatta a vámok eltörlését. Nagyon okosan mondta a német Liszt Frigyes, hogy az angolok csak akkor mondtak és mondhattak le a vámvédelemről,