Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.
Ülésnapok - 1922-279
A nemzetgyűlés 279. ülése 1924. volt, melynek megfelelő megtorlásáról gondoskodni kivan. A következő interpellációt intézem a belügyminister úrhoz (olvassa) : »Van-e tudomása a belügyminister urnák arról, hogy az Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Részvénytársaság dorogi bányatelepéről a társaság által Németországból idehozatott német állampolgár, bányamunkásokat, a közigazgatási hatóság március 19-én azért, mert nem voltak hajlandók a társulatnál alacsonyabb munkabérért dolgozni, erőszakkal a határra szállittatta, ahonnan őket a német követség közbenjárására kénytelenek voltak visszahozni? Hajlandó-e a belügyminister ur intézkedni, hogy az ország jó hírnevét veszélyeztető közigazgatási önkényeskedések a jövőben ne forduljanak elő? Hajlandó-e a belügyminister ur ez ügyben sürgősen a legszigorúbb vizsgálatot elrendelni és a mulasztást elkövető tisztviselőket megbüntetni?« Elnök : Az interpelláció kiadatik a belügyminister urnák. Ki a következő interpelláló? Bodó János jegyző : Esztergályos János ! Esztergályos János : T. Nemzetgyűlés ! Január 9-én a honvédelmi minister ur a Ház elé terjesztett egy törvényjavaslatot, amelynek az volt a célja, hogy a világháború hősi halottainak emlékét megörökítse. Ebben a javaslatban a következők foglaltatnak (oluassa) : »A magyar nemzet mélységes szeretettel és hálával emlékszik meg azokról a hősi fiairól, akik az 1914—18. évi világháború alatt a hazáért vivott súlyos küzdelmekben a magyarságnak dicsőséget, hírnevet szerezve, életüket feláldozták«. Ezt a törvényjavaslatot az elmúlt hetekben tárgyalta a nemzetgyűlés és a különböző pártok tagjai, akik felszólaltak, mind lelkesedéssel járultak hozzá a javaslat törvényerőre emelkedéséhez. A szociáldekomiata párt nem szólt hozzá a javaslathoz, abból a meggondolásból indulva ki, hogy amikor a nemzetgyűlés egyhangúlag hozzájárul egy törvényjavaslathoz, nem akar ünneprontó lenni. Ezen az ülésen Petrovácz t. képviselőtársam megtámadta a szociáldemokrata pártot és azt mondta róla, hogy magatartásával elrontja az egyöntetű hangulatot. Hátha mi azon az ülésen felszólaltunk volna, azzal kellett volna kezdeni beszédünket, hogy : urak, ne komédiázzanak, urak, hogyják a halottakat nyugodni és pihenni, urak, gondoskodjanak az élő nősökről, gondoskodjanak az elhaltak özvegyeiről és árváiról. Mélységes fájdalom lepte el lelkünket annak a képnek a láttára, hogy a nemzetgyűlés milyen.pózba vágja magát, és a holtak emléknapját iktatja törvénybe ugyanakkor, amikor sok hősi halott hozzátartozóiról nem gondoskodik, amikor ezrével, tizezrével vannak itt hadiárvák, akik a legnagyobb bizonytalanságnak vannak kitéve, akik napról-napra tengődnek. Amikor a háborúba kellett menni, amikor az apát elvitték a háborúba, öles plakátokon hirdették, hogy a haza hű lesz fiaihoz, minden áldozatot meg fog hozni, csak menjetek hát és váljatok hősökké, félistenekké. Szöri^ü az a kép, amely a rokkantkérdésben elénk tárul, de még szörnyűbb ez a kép, hogy időközönkint a nemzetgyűlésben feláll egyik, vagy másik képviselőtársam és látszólag lelkének szent hitével és meggyőződésével kivág egy gyönyörű szép beszédet, évi április hó 16-án, szerdán. 433 melynek hatása alatt a nemzetgyűlés túlnyomó nagy többsége elragadtatva tapsol és szinte esküt tesz, hogy az özvegyekről és árvákról gondoskodni fog. Méltóztassanak csak visszaemlékezni rá, hogy, amikor karácsony előtt a múlt őszkor egy alkalommal a Ház egy illusztris tagja felállott és a hadiárvák, özvegyek megsegítését igérte, önök valamennyien tapsoltak. Azt hitték, akkor, — vagy talán voltak olyanok, akik azt hitték — hogy tényleg segíteni is akarnak az özvegyeken. Mi tudtuk, éreztük, hogy ez szalmaláng, amely fellobban, de aztán elalszik és marad minden a régiben. Igaz, hogy a háború alatt azok részére, akiket elvittek a nagy vérpadra, különféle hadsegélyző egyesületeket alakítottak és azt mondták, hogy ezeknek az egyesületeknek az lesz a szent céljuk, hogy a háborúban rokkantakat megsegítsék, és láttuk, hogy ezek az egyesületek hangos reklámmal gyűjtéseket indítottak, egy-egy uniformísos tiszt végigházalta az egész országot a rokkantak felsegélyezése érdekében. Plaketteket csináltak a hősök részére, óriási összegeket szedtek össze. Hogy mi lett ezekkel az összegekkel, hol, kik, mennyi pénzt kaptak, mennyi pénzt költöttek el az adminisztrációra : erről a pénzről, erről az összegről a nemzetgyűlés nem tudott volt továbbá a Szurmay-alap. Milyen óriási lelkesedéssel hirdették, hogy megcsinálják a Szurmay-alapot, amely a felejthetetlen hősökről lesz hivatva gondoskodni rokkantságukban. Ott van az Auguszta-alap ! Mind széjj elf oszlott, mint a buborék, mint a köd, amely elszáll, —• nem maradt utánuk semmi, csak a hivatalos helyiség, ahol egy-két ur nagyon szépen és nagyon kényelmesen elhelyezkedett. Ehelyett azonban látunk a hősök, a rokkantak, az özvegyek és árvák között irtózatos, minden emberi képzeletet felülmúló nyomorúságot és szenvedést. T. Nemzetgyűlés ! Én az elmúlt hetekben az éjszakai nyomortanyák razziáján vettem részt. Szörnyű volt az a kép, amelyet a különböző nyomortanyákon láttam. Ott láttam a félisteneket meztelenül, ing nélkül, alsóruha nélkül, a kabátjukkal takarózva henteregni, féllábbal, félkarral. Ott láttam a vakokat ; ott láttam öt hadirokkantat két szalmazsákon feküdve. Felismert az egyik vagy a másik ; sirva panaszkodtak, sírva könyörögtek, hog}^ gondoskodjam arról, hogy legalább egy revolvert adjon nekik a kormány, amellyel főbe tudják magukat lőni, mert nem birják az éhséget. Bárhová mennek, nincsen senki, aki róluk gondoskodnék, velük törődnék. Vannak hadigondozó intézményeink is ; nem akarok rosszat mondani róluk, de jót nem tudok mondani. Ott vannak a Timót-utcai hadigondozóban ; jönnek egymásután a hadirokkantak féllábbal, vak katonák jönnek és panaszkodnak, hogy kiteszik őket a hadigondozóból ; de nem elég, hogy kiteszik őket, hanem amikor elbocsátják őket azt a ruhát is, amelyet akkor adtak meztelen testükre, amikor bekerültek a hadigondozóba — ugyanúgy, amint az előttem szólott Peyer Károly képviselőtársam elmondotta a tőke lelketlenségét, —- leráncigálják ezekről a félistenekről, lerántják a ruhát, cipőt, bakkancsot és rongyokban küldik ki őket a nagy bizonytalanságba, az élet viharába. (Peyer Károly : Ja, ezek nem háziurak, ezeket nem kell szanálni !) Ott van a németvölgyi hadigondozó. Ott is 57*
