Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.
Ülésnapok - 1922-279
434 A nemzetgyűlés 279. ülése 1924. évi április hó 16-án, szerdán. ugyanolyan az eset. Abban a pillanatban, amikor megállapítják, hogy az odakerült volt katonának, hősnek, a világháború áldozatának egyik vagy másik sebe, mellyel odakerült, félig-meddig meggyógyult, egyszerűen Írásban bejelentik neki, hogy a kórházat el kell hagynia. Nem törődik vele a hadigondozó, nem törődik az állam, nem törődik a kormány, nem törődik velük senki, nem törődik a Hadröa, nem törődik az Auguszta- s a Szurmayalap, nem törődik a Palatinus ; senki nem törődik azzal, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik kikerülnek a hadigondozóból, a kórházból, vájjon van-e másnapra egy darab kenyerük, éjszakai hajlékuk, ahol fejüket lehajtják ezek a szerencsétlenek. Denemcsak ezek az intézmények bánnak velük igy el, hanem maga a társadalom is közönyös lelketlenséggel kezeli ezeket a félisteneket. Emlékezzenek az urak, amikor a háború még javában folyt, amikor a háború befejeződött, milyen nagy propaganda történt a lapok utján a hadirokkantak elhelyezése érdekében, milyen öles cikkeket, vezércikkeket irtak egyes lapok arról, amikor egyik vagy másik magánvállalkozó egy hadirokkantat éjjeli őrnek beállitott ! Milyen nagy reklám és propaganda volt ! De elmúlt ez is, csend lett, sehol nem kellenek ezek a szerencsétlenek ; bárhol zörgetnek be, hogy nyomorult életük fentartásához a legszükségesebbet megkereshessék, mindenütt elutasítják lelketlenül, kegyetlenül a hadirokkantakat. Hiába mennek bárhová, hiába panaszkodunk mi itt sorsukról. Felhoztuk mi már számtalan esetben a hadirokkantak nyomorúságát, kértük a kormányt már számtalan esetben, hogy lássa meg, érezze azt az irtózatos szenvedést és nyomorúságot, amelyben a vak, a féllábú, félkarú, kezes lábnélküli hadirokkantat az ország különböző részein tengődnek, éheznek, éhen pusztulnak el. Süket fülekre találtunk, semmi cselekedetet nem láttunk. Igaz, hogy egészen talán nem helyes igy ez a megállapítás, mert időközönként valami mégis történt. Legutóbb 1924 március 10-én adott ki a népjóléti minister 820/924. M. E. szám alatt egy rendeletet, amellyel a hadirokkantak járadékát szabályozta. De ezt a szabályozást is ugy állították be, mintha Isten tudja milyen nagy szerencse érte volna a rokkantakat, vagy milyen messzemenő gondoskodás történt volna a hadirokkantakat illetőleg. Én ennek a rendezésnek láttára is csak azt vagyok kénytelen mondani, hogy ez a rendezés is azt a bizonyos lelki érzéketlenséget tanúsítja és mutatja a rokkantakkal szemben, amelyet a háború óta állandóan látunk. Azt mondják : szegény állam vagyunk és nem bírunk segíteni, nincs pénzünk. J^em kell mondanom, nem kell ismételnem, hogy ha a többi államok, a vesztes államok, a legyűrt államok bírnak gondoskodni hadirokkantjaikról, ha bírnak hadi árváikról és özvegyeikről akként gondoskodni, hogy azok emberhez méltó életet élhessenek, akkor a magyar állam is meg bírja azt csinálni, mert meg kell csinálni. Luxusdolgokra, amelyekre a magyar államnak nincs szüksége, milliárdokat költünk el, súlyos és nehéz milliókat és milliárdokat költünk el és adunk jutalom gyanánt olyan tőkének, amely ezek nélkül a milliók nélkül is milliárdokat szerzett magának. Ha ezt tudjuk, akkor százszorta nagyobb elkeseredésnek kell az ember lelkén erőt venni, amikor látja azt a nagy különbséget, amely a magyar hadirokkantak járadéka és pl. a németországi hadirokkantak segélyezése között fennáll. T. Nemzetgyűlés ! Ez a legújabban kiadott rendelet, amelyet megemlítettem, a következő módon szabályozza a hadirokkantak segélyezését : Egy 25%-os legénységi állományú, vagy altiszt kap havi 6000 koronát. (Peyer Károly : Két villanyosjegy !) Ezzel szemben legyen szabad megemlítenem, hogy Németországban a vakot vezető kutya 60 aranymárkát kap. A magyar katona, a magyar félisten, a mai kenyérárak mellett ebből a 6000 koronából 1 kiló 20 deka kenyeret bir magának venni s ebből elfogyaszthat naponkint 4 dekát. Az 50%-os legénységi állományhoz tartozó hadirokkant 18.000 koronát kap havonkint. Ezért vehet magának 3 kiló 20 deka kenyeret, melyből naponta levághat magának 11 deka kenyeret. A 75%-os legénységi állományba tartozó katona, félisten, hős, aki otthagyta testének és egészségének egy részét, kap 52.500 koronát. Ebből vehet magának 10 kiló 25 deka kenyeret, melyből levághat családjának, gyermekeinek, feleségének összesen naponta 34 deka kenyeret. A 100%-os rokkant, az a vak félisten, az a kéz és láb nélküli hős, aki egészségét, testi épségét a magyar haza oltárán áldozta fel, kap 120.000 koronát. Ezért vehet 24 kiló kenyeret és családjával gyermekeivel, nejével együtt elfogyaszthat belőle naponta 80 dekányi kenyeret. Kérdezem, hogy nem-e jogosult a felháborodás, amikor ezeket a tényeket látjuk, amelyeket nem lehet elvitatni, letagadni. (Peyer Károly : Itt is az aranyparitást kell megcsinálni, nemcsak a házbérnél !) Ezzel szemben mindenütt az egész világon, ahol kulturemberek élnek, ahol a háború vihara végigsepert és áldozatokat kivánt, az állam gondoskodik hadirokkantjairól. Németországban például az 50%-os hadirokkant 64 aranymárka személyi és 14 aranymárka sebesülési pótlékot kap, egy 90%-os 100 aranymárkát és 90 márka sebesülési pótdíjat, az ápolási pótlék 450 aranymárka. Egy hadiözvegy évi 216 aranymárkát, egy olyan hadiárva, kinek anyja él, 72 aranymárkát, egy olyan hadiárva, kinek apja és anyja meghalt, 108 aranymárkát kap. Egy harctéren elesett katonának szülei, tehát egy anya, aki a fiát elvesztette a harctéren, kap 90 arany márkát. A teljes hadisegély egy őrmesternél 210 aranymárka, egy szakaszvezetőnél 192, tizedesnél 174, közlegénynél 156 aranymárka. Méltóztatnak látni, Németországot a viharok ugyanígy megrázták . . , (Graeffl Jenő : Mondja el az interpellációt ! — B. Podmaniczky Endre ! A gyorsíró urakat sajnáljuk, itt vannak reggel óta ! — Peyer Károly : Én is itt voltam reggel óta ! — B. Podmaniezky Endre : Én itt maradok reggelig, de a gyorsíró urak reggel ismét itt kell hogy legyenek, és most már éjfél elmúlt ! — Zaj.) Amikor elmentek a fiuk, elmentek az apák, akkor nem türelmetlenkedtek, hanem küldték az urak őket (Nagy zaj a jobboldalon. — Gsehwindt Ernő : Mi is ott voltunk négy évig Î) De ön visszajött, képviselő ur. (Nagy zaj jobbfelől. — Gsehwindt Ernő : Azt ne vesse a szememre, mert a fronton voltam ! — Nagy zaj. — Peyer Károly : Más is volt ott ! — Vasadi Balogh György : Arra vagyok kíváncsi,
