Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-279

A nemzetgyűlés 279. ülése 1924. évi április hó 16-án, szerdán. 387 módjában legyen tárgyalni ugyanazokkal a hivatalos tényezőkkel, akikkel a kormánynak tárgyalnia kellett, mikor ezt az akciót hosszú, nem kellemes, fáradságos, önmegtagadást és önmegalázást végző munkával előkészítette. Mi nem hozhatunk uj tervet, mert mivelünk a hivatalos tényezők nem fognak szóbaállni. Tehát nincs arra mód, nincs lehetőség, hogy mi ezt az egyetlen tervet, amely megvan, más tervvel helyettesítsük. Nincs tehát más választás, mint vagy ezt elutasitani, vagy pedig — azok számára, akik ezért a felelősséget nem akarják vállalni, marad a másik lehetőség — tűrni, hogy ez törvényerejűvé váljék és ráhárítani minden felelősséget arra a kormányra, amely azt előkészitette és arra a pártra, amely a kormányt ebben az akciójában fedezi. Mi keresztényszocialisták ezt tesszük. Ez volt a mi felfogásunk az első perctől kezdve. Nem vállaljuk a felelősséget sem azért a helyzetért, amely részben a viszonyok miatt, részben a kormány hibájából állott elő, nem vállaljuk a felelősséget a szanálási javaslatok ilyen előkészitéseért és magukért a javaslatokért, azok tartalmáért és keresztülviteléért sem, de nem vállaljuk a felelőséget a tizenkettedik órában azért sem, hogy a javaslat előhaladását a maga utján megállítsuk és megakadályozzuk, mert ez bizonyos fokig már nemzetközi szankció alatt áll. Ez a szempont előttem igen fontos és igen súlyos, mert abban mégis bizunk valamennyien, hogy a kormányzatnak e tárgyalások alapján talán sikerül itt-ott abban a nagy homályban, amely egyes államfőket és országokat különösen a magyar dolgokat illetően fogva tartott, valamelyes világosságot vetíteni, talán sikerült itt-ott velünk szemben jóindulatot is felkelteni, sőt talán sikerült még rokonszenvet is felkelteni. Ez a reménység az egyik ok, amely vezet engem, amikor iparkodom megnyugtatni magamat, hogy talán mégis nem minden tekintetben kárhoztatandó az a javaslat, amely előttünk áll. Nem kívánok bizonyos haladást elvitatni a kormány lépése után a magunk európai helyzetét illetően. Azt hiszem, hogy az izoláltságból vaió kijutásunk és a világgazdaságba való valamelyes belekapcsolódásunk hozhat némi eredményeket. Nem állítom, csak a reménységemet fejezem ki arra vonatkozólag, hogy hozhat eredményeket. Ezt a reménységemet pedig arra alapítom, hogy egy hitelezőnek sohasem lehet érdeke az adósnak tönkretétele. Kell, hogy a hitelező jóbarátja az adósának, mert ha az adósnak ellensége, akkor önmagának ellensége. Minél többen fognak tehát belekapcsolódni akár a szanálási javaslatok, akár a magánhitelezés utján a magyar közgazdasági életbe, azt hiszem, annál több lesz az érdekelt fél velünk szemben és annál többen lesznek, akik önmaguk ellen cselekednének, ha olyan akciókat engednének velünk szemben érvényesülni, amelyek a mi tönkretételünkre vezethetnek. Azt hiszem tehát, hogy maga a szanálás, maga a kölcsön amelyet drágának és kevésnek tartok, mégis csak fog hozni bizonyos érdekeltséget, a magyar nemzet érdekében és fog hozni ezen túlmenőleg magánhitelezőket, akikre igen nagy szükségünk van és ezek együttvéve mégis csak fognak valami olyan tényezőt képviselni, amely velünk szemben nem ellenséges módon, hanem jóindulatulag, az érdekelteknek jóindulatával fog érvényesülni. Itt rendkivül sok lehetőség van és ezért azt hiszem, hogy a magyar ipar, amelynek szüksége van a rekonstrukcióra, a magyar mezőgazdaság, amelynek szüksége van rengeteg pénzre és tőkére, mindezt meg fogja kapni a külföldről, ha a külföld tényleg azt látja, hogy az első nagy segítség, az első kölcsön ugy helyeződött el, hogy az nincs veszélyeztetve, hanem kamatozása csakugyan biztosítva van. Az első fecske, ha nem csinál is nyarat, mindenesetre jelenti, hogy a nyár közeledőben van. Ha ez a szanálási kölcsön nem is fogja azt az eredményt produkálni, amelyre várunk és amelyre az országnak szüksége van, talán mégis mint első fecske jelentkezhetik, amely után jöhetnek azok a tényezők, akik már tisztára csak üzletet akarnak csinálni. Magyarországon megvan a lehetőség arra, hogy a külföldi tőke olyan tisztességes és jó üzletet csináljon, amely mellett ő is jól jár és a magyar ipar, a magyar mezőgazdaság, tehát a magyar közélet, közgazdaság is jól járhat. Előnynek látom tehát a szanálási javaslatokban magát azt a tényt, hogy a külföldi tőke ide be fog kapcsolódni és azt a reményemet táplálom, hogy ennek nyomán további tőkebeáramlás lesz lehetséges. Előnynek találom a jóvátételnek bizonyos időre való kitolását is, ezzel azonban szemben van egy súlyos aggodalom, amelynek erről az oldalról már többen hangot adtak, hogy t. i. a jóvátétel kitolása az összeg megállapítása nélkül azzal a veszedelemmel járhat, hogy majd a jóvátétel megállapítása annak arányában fog történni, ahogyan a mi talpraállásunk sikerül. (Ulain Ferenc : Tiszta dolog !) Egészen kétségtelen, hogy ez az aggodalom lehetséges és nem csodálkozom, hogy ezt az aggodalmat erről az oldalról igen sokan a legkomolyabban táplálják, sőt táplálom magam is. Itt csak egyben találhatok valami reménységet, és pedig abban, hogy békekonstrukció és a jóvátételi konstrukció oly lehetetlen és abszurd gondolat, hogy ahhoz a nemzetek, szerintem, hosszú ideig és tartósan nem ragaszkodhatnak. Húsz esztendő mégis csak olyan időszak, amely alatt a józan belátás talán erősebben tud magának utat találni, a nemzetek sorsának intézőihez, mint ahogyan talált eddig. A háborús vérpárázat és az a gyűlölség, amely még mindig fogvatart nagyon sok embert, országok sorsát és igy a mienket is, országok intézésébe és igy a mienkbe is belefolyhat, végeredményben mindig csak el fog múlni bizonyos mértékig és helyet ad a józanabb belátásnak. Ezért hiszem, hogy 20 esztendő eltelte után a jóvátételnek az a problémája, amely ma kétségkívül hatalmas kérdés a megoldatlan volta miatt és kétségkívül igen sötét pontja a mi életünknek, talán mégis enyhébben fog jelentkezni és az a veszedelem, ametytől tartani kell, talán nem fog bekövetkezni. Ezzel szemben azt lehet mondani, hogy ez optimizmus. Ez igy van, tényleg optimizmus és lehetséges az is, hogy nem kellőképen indokolt optimizmus, ám mindenki, aki él és dolgozik, tulaj donképen optimizmus által vezettetik. Azért dolgozik valaki, mert azt hiszi és reméli, hogy munkájának eredménye lesz, (Ugy van ! Ugy van !) csak azért él ma valaki, mert hiszi, hogy holnap szintén boldogulni fog és élni fog tudni. Optimizmus nélkül tehát sem egyén, sem nemzet meg nem élhet és igy ha mi bizonyos optimizmusnak oda is adjuk