Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-279

3SC A nemzetgyűlés 279. ülése 1924, lealázkodásunkat még meg is tetézni azzal, hogy azoktól kérünk segitséget, akik ellenségeink voltak akiknek jóindulatában és jóhiszeműségében ha bizunk is valamelyest, de túlságosan erre hagyatkoznunk mégsem lehet, mert mégis esak meg van az aggodalmunk, hogy nem annyira az irántunk való szeretetből teszik, amit tesznek, hanem legfeljebb önérdekből és csak addig a határig, ameddig saját érdeküket ezzel meg nem sértik. Szomorúnak kell találnunk a mai momentumot azért is, mert ennek a nemzetközi szerződésnek ellenőrzése olyanokra van bizva, akiknek jóindulatában igazán nem sokat lehet bizni és olyanoknak van módjában ellenőrizni bennünket minden életmegnyilvánulásunkban, akik esetleg majd kisértésben lehetnek, hogy olyant ellenezzenek, ami hasznunkra volna, vagy olyant követeljenek, ami kárunkra volna. Épen azért szomorúan kell ezt a momentumot tekintenem, viszont azt gondolom, hogy mégis kapunyitást lehet, egy alap megvetése, megkezdése egy olyan akciónak, amelyből ha fokozatosan és lassan is, de végeredményben egy kilábalás származhatik. Mindig azt kérdeztem, hogy természetszerűleg nem keüett volna idáig jutnunk egy okosabb, céltudatosabb, bátrabb, invenciózusabb pénzügyi politika, vagy megelőzhette volna a katasztrófát vagy legalább meg tudta volna akadályozni azt, hogy az idáig fejlődjék. Nemcsak az én meggyőződésem volt ez, hanem olyan pénzügyi szakértőké is, akiknek illetékességét nem lehet kétségbevonni, azok is azt állították, hogy lehetett volna olyan pénzügyi politikát csinálni, amely pénzünk romlásának tempóját megállította volna, amely a belső erők jobb kihasználásával olyan helyzetet adott volna, hogy vagy sokkal jobb viszonyok között vehettünk volna fel jobb kölcsönt, vagy esetleg még külföldi kölcsön nélkül is képesek lettünk volna gazdasági konszolidációnkat előidézni. A rekriminációra igen sok alkalom volna. Lehetne rekriminálni azt, hogy mi a nemzet által, a fogyasztó által épugy, mint a termelő által megkoplalt devizákat egy olyan kurzus fentartására vesztegettük el, amelynek nem felelt meg a belső vásárló erő. Ennek egyéb veszedelmes következménye is volt. Egy látszat-inflációt mutattunk, holott állandó deflációban voltunk, mert ha a bankjegyek szaporodtak is milliárdokkal, ez nem jelentette a vásárlóerő inflációját, mert bármelyik pillanatban átszámítottuk ezt az összeget aranyértékre, kitűnt, hogy mindig kevesebbedé aranyértékkel operáltunk és próbáltuk gazdasági életünket fentartani. Ez egy ellenmondás volt, melyet az élet nem birt ki. Nem voltunk képesek e mellett a bankjegyforgalom mellett, amely soha sem felelt meg a szükségletnek, sohasem volt akkora, mint amelyet gazdasági életünk forgalma megkívánt volna, gazdasági életünket fentartani. Emiatt voltunk kénytelenek a tisztviselőket koplaltatni, jólehet az államnak túlzott kiadásai voltak, és emiatt voltunk kénytelenek megszorítani azokat a termelési hiteleket, melyek konzekvenciája lehetett volna az ország gyorsabb talpraállitása, és a koronatartás sokkal egészségesebb módja, mert avval, amit produkálni tudtunk volna, nem mesterségesen, de természetesen tudtuk volna tartani a koronát. Az élet próbált magán segíteni évi április hó 16-án, szerdán. és amikor az arra igényttartók nem kapták meg a szükséges hitelt a jegyintézettől, segítettek magukon kosztpénzzel, amikor pedig a termelő, az iparos és kereskedő nem kapta meg a szükséges devizákat, megszületett a zugligeti forgalom, így csúszott ki a kormány kezéből a két legfontosabb fogantyú, és igy állt elő ez a helyzet, az a lehetőség, hogy a valorizálatlan jegyintézeti hitellel milliárdos" hasznokat tudtak szerezni ugyanakkor, amikor a kisipar, a mezőgazdaság, általában a termelő tényezők, nem tudtak hozzájutni ahhoz a hitelhez, melyhez joguk volt és melyet meg kellett volna kapni ok épen a magyar közgazdasági élet érdekében. Lehetne rekrin inalni az elnaradt invesztíciókat, amelyeket követeltünk. Mindig azt mondták, hogy nem szabad inflációt csinálni és azért nem lehet befektetéseket eszközölni. Lehetne rekriminálni sok mindent, az elmaradt termelést, a produkciót. Ezek a rekriminációk e pillanatban azonban céltalanok. Nem is megyek be annak részletes taglalásába, hogy a múlt pénzügyi politikája milyen hibákat követett el. Aki a közgazdasági életben szétnéz, aki nézi a vagyoni eltolódásokat, melyek semmiesetre sem használtak a magyar fajnak, aki nézi, hogy mi minden nem történt meg, ami megtörténhetett volna, aki látja, hogy ipar és mezőgazdaság egy nagy krízis előtt áll, annak el kell ismernie, hogy itt a pénzügyi politikábon súlyos, kardinális hibáknak kellett történniök. Elhiszem, hogy a szándék jó volt, csakhogy egy politikának az értékmérője nem a jószándék, hanem a jó eredmény, és végeredményben itt a pénzügyi politika minden jószándék mellett a tévedések hosszú sorozatával van kikövezve és épen ennek a pénzügyi politikának az útja mellett áll egy nagyon egészségtelen vagyoneltolódás, egy tönkrement keresztény középosztály, egy nyomorgó munkásosztály és az uj gazdagok igen vegyes összetételű, nagyon mohó hada, amelyben, nem habozom kijelenteni, magyar szempontból nem lehet ugy megbízni, mint abban a legutolsó munkásban, aki tönkrement a gazdasági viszonyok súlyos nyomása alatt. Bármennyire vallom, hogy nem kellett szükségképen idáig jutnunk, magát a tényt, hogy idáig jutottunk, nem vonhatom kétségbe. Ha szememet nem akarom behunyni, kénytelen vagyok beismerni, hogy a legsúlyosabb gazdasági helyzet állott elő. Olyan vérvesztésen mentünk keresztül, hogy nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy saját erőnkből regenerálódjunk. Gazdaságilag, pénzügyileg, kormányzatilag, sőt nemzetközileg is előállott egy kényszerhelyzet, amely ezeknek a szanálási javaslatoknak keresztülvitelét jelöli meg, mint az egyetlen kiutat, mely előttünk áll. Mikor én ezt elismerem, akkor csak a felelősséget nem vállalom azért, hogy idáig jutottunk és nem vállalom azért a javaslatért, amely előttünk van. Miután azonban választani kell semmi és valami közt, nincs más választás, mert ez az egyetlenegy ut van előttünk és másik nincs és tulaj donképen nem is lehet. Nem lehet, mert ha eltekintünk a belső kölcsöntől és attól, hogy belsőleg esetleg még tudnók magunkat regenerálni, ha valaki érzi is és van ereje és megfelelő terve, külső segítség csak egy van, melyet előkészített a kormány. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) Mert ha bárki közülünk egy más tervet produkálna, az volna szükséges, hogy