Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.

Ülésnapok - 1922-270

292 A nemzetgyűlés 270. ülése 1924. évi április hó 5-én, szombaton. Egy csomó emberen egyforma sapka volt. Ezt észreveszi egy Puskás nevű rendőraltiszt, elszedi ezektől a szerencsétlenektől az egyforma sapkát és jelentést tesz a hivatalfőnökének, hogy elkoboztam a sapkákat, mert ez volt az összetartozandóság szimbóluma. Természetesen arról nem akarok beszélni, amit az összetartozandóság szimbólumának elkobzása közben ezekkel a szerencsétlen emberekkel csináltak. De van egy másik nagyon érdekes eset, tisztelt miniszterelnök ur. Méltóztatnak tudni, Krúdy Gyulának van egy „Vörös Postakocsi" című könyve. (Meskó Zoltán: Át kell festeni zöldre, azután rendben lesz a dolog!) Valakinek a hozzátartozója leküldte ezt a könyvet és ki is adták az illetőnek. Egy alkalommal ugyancsak a Puskás nevű altiszt észreveszi, hogy Deutsch Károly internált a „Vörös Postakocsi" cimü könyvet olvassa. Erre nekimegy és azt mondja: Micsoda, még itt a táborban is kommunistáskodszl (Derültség.) Persze, megint vörös postakocsi kellene. Ezzel azután nekimegy ennek a szerencsétlennek, és a maga módja, illetve a zalaegerszegi internáló tábor módja szerint ezt a szerencsétlent össze-vissza veri. Legyen szabad még csak egy-kettőt elmondani. Jellemző az ottani hivatalos magatartásra az, hogy állandóan azt mondják, hogy az internáltaknak pedig kötelességük templomba járni. Erre megtörtént, hogy a nők közül a legutóbbi időben két keresztény nő, akik, miután a keresztény templomba szorgalmasan jártak, összebeszéltek, hogy menjünk át a zsidó templomba és nézzük meg, hogy milyen ott az istentisztelet. És a szerencsétlen két nő elmegy a zsidó templomba. Ezt észreveszi egy Saliga nevű rendőrfelügyelő. A két nőt összeveri, összepofozza. (Peyer Károly: Ugy kell nekik, miiért kíváncsiak a zsidókra!) A nők sikoltoznak, a pofonoktól hisztériás görcsökbe esnek. Erre egy csomó rendőr nekiktámad, kihúzzák a kardjukat és Janza Terc út, Veit Zsuzsit, Németnét, Majdan Erzsit, Hauptnét, Kellmann Annát és Dombovarkovicsnét és a többit összeverték kardlappal és a régén azután kilenc nőt félig meztelenül egy ingben levittek a fogdába, ahol tovább is tartott az internáltaknak ez a barátságos gyúrása. Amikor félnapig lent voltak a barakban kezelés alatt, akkor felvitték őket a 9-es számú fegyelmi barakba és odatették őket a borzasztó hidegben, abban a szörnyű időben. (Klárik Ferenc: Szép kis jogi-end Magyarországon! — Peytr Károly: Szanálás ez!) Nem akarok ezzel hosszas lenni, de legyen szabad még valamire felhivni a nemzetgyűlés tagjainak figyelmét. Nagyon szeretném, ha ezt a mélyen t. ministerelnök ur megszívlelné. Embereket tartanak ott, akik féllábbal már a sírban vannak, akik ezen a földön már senkinek nem tudnak ártani s akiknek részére csak egyetlen kívánság és vágy van még ezen a földön: hogy otthon, a családjuknál halhassanak meg. Ilyen embereket tartanak ott. Itt van a következő két távirat. Egy szerencsétlen ember súlyos tüdőbajban, hosszú hónapokon keresztül volt az internáló táborban. Többizben eljártunk az érdekében, hogy engedjék szabadon meghalni az illetőt. A hivatalos apparátus érzéketlen és nem bocsátotta szabadon. Végre most az elmúlt hetekben lent volt a táborban a szombathelyi püspök ur, ott járt az emberek között, kihallgatta őket, és az ő közbenjárására elbocsátottak a táborból 130 embert. Jellemző a hivatalos felfogásra, hogy amikor osztályozták azokat, hogy kiknek adják vissza szabadságukat, a 130 ember közül 8 volt politikai, és 122 pedig olyan, akiket az internáló táborban az internáltak vagánoknak neveznek: zsebtolviajok zseb metszők, az éjjeli lebujok közismert alakjai. E 130 ember között volt a mi emberünk is. Amikor a püspök ur az ő érdekében is interveniált, elbocsátották s akkor kap ennek a szerencsétlennek a felesége egy táviratot, amelyben a zalaegerszegi igazgatóság jelzi, hogy szabadlábra helyezett betegférje elszállításáról azonnal gondoskodjék. A szerencsétlen asszony ebben az irtózatos szerencsétlenség'ben boldogan szedi össze cókmókját, hogy lemenjen a táborba és szerencsétlen férjét hazahozza, de két órára rá ugyancsak a zalaegerszegi internáló tábor igazgatóságától kapja a következe táviratot: Férje 20-ikán este 10 órakor meghalt, eltemetését a zalaegerszegi izraelita hitközség útján eszközöltettem. Kétórai időközben jött ez a két távirat. Tehát látták, hogy a szerencsétlen ember a végét járja, de minden utánjárás elle' nére nem akarták szabadonbocsátani. Ezt azért voltam bátor felemlíteni, hogy végre felrázzam a lelkekben az emberszeretetnek legalább olyan mértékét, amely mértékkel meg tudják érteni a hivatalos közegek, hogy nem emberhez méltó eljárás, nem kulturern bérhez méltó magatartás az, amelyet hivatalosan ezekkel a szerencsétlenekkel szemben tanúsítanak. Hiszen nem mi mondjuk ezt; méltóztatnak emlékezni, ennek a Háznak egyik illusztris tagja, Apponyi Albert gróf mondotta el beszédében, hogy ha valaki nem is volt veszélyes a társadalomra, mielőtt az internáló táborba elvitték, de az internáló táborban bolsevistává válik. Azzal fejezte be akkori felszólalását, hogy vágjuk ki ezt a fekélyt a nemzet testéből. Én is ezzel fejezem be beszédemet, hogy kérem a t. kormányt, és a jelenlevő minister urat, hogy vágjuk ki a nemzet testéből ezt a fekélyt. Annak ellenére, hogy a mélyen tisztelt ministerelnök úrhoz beszéltem a nemzetgyűlésen keresztül, méltóztassanak megengedni, hogy interpellációt intézzek a belügyminister úrhoz is és megkérdezzem, hogy (olvassa) „Hajlandó-e a belügyminister ur a közel öt esztendeje fennálló embertelen és politikailag teljesen indokolatlan rendőri felügyeletet és internálást megszüntetni? Hajlandó-e a belügyminister ur addig is, inig az internálást megszünteti, az internáltakkal szemben emberséges bánásmódot tanúsíttatni? Hajlandó-e továbbá Mindazon hatósági közegek ellen, akik az internáltakkal szemben rossz bánásmódot tanúsítottak, hivatalos ha-