Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-269
A nemzetgyűlés 269. ülése 1924. nak példát kell nyújtania arra, hogyan tudja megbecsülni a nemzeti önfeláldozásnak ezeket a tündöklő példáit. Ezzel szemben mit látunk 1 Azt látjuk, hogy a halott hősök hozzátartozói a legnagyobb nyomorúságban sínylődnek. Ezek a májusvégi emlékünnepek nagyon szomorúak lesznek. A májusvégi napsütésben ott lengenek a fájdalomnak és a nyomorúságnak gyászfátyolai és ezeken a gyászfátyolokon keresztül a megtört, könnyes szemek nem tudnak majd felderülni a nemzeti kegyelet láttára, mert a nemzeti kegyeletet a maguk sorsában közvetlenül nem érzik. Elpusztulnak itt a hősök gyermekei és özvegyei, hozzátartozói abban az érzéketlenségben, amelyet a mai kormányzat és az egész közvélemény tanusit, holott nem volna szabad ezt a kérdést igy parlagon hagyni. Foglalkozni kellene vele, mert jöhetnek még a nagy és jelentőségteljes történelmi idők, amidőn újra ehhez a nemzeti önfeláldozáshoz, újra a föld egyszerű fiaihoz kell fordulni, hogy menjenek el ós védjék meg a magyarságot. Fábián képviselőtársam emiitette, hogy a halott hősökkel szemben ott vannak az élő hősök, akik maguk is szomorú helyzetben vannak, hiszen az arany vitézségi érmesek 30 korona, a nagy ezüst vitézségi érmesek 15 koronába kis ezüst vitézségi érmesek 7 K 50 fillér pótdíjat kapnak havonként. Talán mégsem csak szimbolikus akar lenni ez a jutalmazás, amint nagyon jól tudjuk, hogy a jogszolgáltatásban vannak ilyen szimbolikus jellegű intézkedések, mint pl. az uri jog elismerése. Azt hiszem, hogy annak idején, amikor megállapították ezeknek a, vitézségi érmeseknek pótdíját, bizonyos anyagi ellenszolgáltatást is akartak nyújtani azért az önfeláldozásért és vitézségért, amelyet hőseink tanúsítottak. Ezzel kapcsolatban határozati javaslatot vagyok bátor a nemzetgyűlés elé terjeszteni és tisztelettel kérem, kegyeskedjenek ezt a határozati javaslatot elfogadni. Határozati javaslatom a következőképen hangzik (olvassa): »Utasittatik a pénzügyminister, hogy a vitézségi érmek után járó pótdíjakat a korona értékének változásával mindenkor aranyértékben fizesse ki.« T. Nemzetgyűlés ! A hősök emlékének megörökítése olyan gondolat, amely azt hiszem, minden lélekben egyformán fellángol. Már a világháború alatt felmerült bizonyos testületekben az a gondolat, hogy a hősöknek emlékoszlopot kell felállítani. Szerényen magamnak vindikálom ezt az elsőséget, Lukács György t. képviselőtársammal együtt, akivel megalakítottuk annak idején a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottságot. Mi voltunk azok, akik mély kegyelettel éreztük szükségességét annak, hogy idegen harctereken elhunyt hős fiainknak emlékoszlopokat kell állítani vagy pedig idehaza a maguk városában, járásában, megyéjében kell emléküket megörökíteni. Ez a gondolat az idők során nagyon sokáig nem tudott megvalósulni, csak a legutóbbi években mutat nagyobb fellendülést és boldogan és örömmel állapítom meg, hogy nem is annyira a kormányzatínak megfelelő közrehatása révén, hanem az illető közönség kegyelete és türelmetlen mohó hódolata az, amely megteremti ezeket a magyar föld talajából kinövő kőemlékeket. Ez az egyik módja a hősök emléke _ megörökítésének, de volna egy másik módja is, ezt azonban csodálatosképen nagyon elhanyagolják. Ez a mód az, hogy pótolják azt a hiányt, hogy ezek a hősi tények, amelyek egyénekhez évi április hó 4-én, pénteken. 247 és tömegekhez, elsősorban a magyar katona vitézségéhez fűződnek, katonailag egyáltalán nincsenek feldolgozva. Az a groteszk incidens juttatja ezt eszembe, hogy amikor a limanovai hősök emlékének ünnepléséről volt szó, akkor egy igen előkelő társaságban felmerült diskuszszió kapcsán megállapítást nyert, hogy a limanovai hősi fegyvertény katonailag, stratégiailag — magyar könyvben legalább —- nincs feldolgozva, a németek ellenben alaposan megírták, hogy a magyar katona ott milyen világraszóló jelentőségű hősi fegyvertényt vitt véghez. Pedig nagy és kitűnő katonák intézték a limanovai ütközet stratégiáját: Szurmay táborszernagy, Hadffy Imre táborszernagy, Molnár Dezső altábornagy és a hősi halált halt Muhr ezredes. Hogy ezek a kiváló vezérek nem írták meg ezt, mondjuk, meg lehet magyarázni a magyar szerénységgel: de ott van a katonai vezérkar, amelynek kötelessége lett volna ezt megírni (Szilágyi Lajos: Nincs pénz!), és ha. Szilágyi Lajos t. barátom közbeveti, hogy nincs' pénz, erre azt mondom, hogy ennek ellenére is meg lehet irni és várni a jobb időket, amikor ezeket a komoly munkákat kiadhatják, mert végül is a magyar történelem lapjain szerepelni kell katonai feldolgozásban és ezeknek az eseményeknek közvetlen szereplői által szerzett tapasztalatok alapján ezen cselekedetnek, ezen hősi fegyverténynek. Fájdalmasan kell megállapítanom, hogy régi magyar szokás szerint a magunk értékeit ismét nem magunk állapítjuk meg, hanem itt is a német alaposság segit bennünket hozzá, hogy megtudjuk- mi történt a világháborúban és a magyar vitézség milyen csodálatos eredményeket produkált. Egy igen t. barátom, egy jeles publicista, Pethő Sándor dr., aki épen a napokban tért vissza Olaszországból, mondja el, hogy az olaszokkal beszélt. Amikor a vonata átrobogott azokon a haditerületeken, amelynek hantjaiban annyi drága magyar fiú fekszik, akkor az olaszok nagy áhítattal, nagy hódolattal és megbecsüléssel beszéltek a magyar hősiességről. Elmondották azt. hog*y egy tavernában eg'yszer 200 magyar fiu pusztult el. Négy napon keresztül ott állták a legrettenetesebb srapnell- és bombazáport. Ötször szólították fel őket, hogy adják meg magukat, de nem adták meg magukat. Mikor aztán ezt a fedezéket teljesen szétrombolták, s mikor végre egy szálig mind elpusztult, akkor megnézték ezeket a magyar fiakat és mindegyiknek^ arcán egy dacos, gyönyörű, öntelt büszke vonást láttak. A halál, az utolsó gondolat merevítette meg a magyar fiuk arcán: azt a hősi elszántságot, amely jellemezte a magyar vitézséget a világháborúban és mindnvájan olyan^ meghatottságot éreztek ezen utolsó vonás láttára, amely az egész magyar lelket és magyar szellemet vísszatükröztette a magyar fiuk arcán, hogv még ma is mély meghatottsággal emlékeznek meg róla. Nekünk is mély meghatottsággal kell megemlékeznünk a magyar fiukról, a magyar nemzet e hatalmas nagy táboráról, arról a millió és millió munkáskézről, amely elpusztult, amelynek itt kellene lennie most, hogy részt vegyen a nemzetépítő munkában. Ismételten mondom, rendkívül fájlalom, hogy ez az ülésünk nem olyan ülés, amely külsőségeiben kifejezésre tudná juttatni azt a mélységes gyászt, amelyet mindnyájan érezünk. A kormánynak és a nemzetgyűlésnek itt kellene lennie egy szálig, hogy mély meghatottsággal hódoljon a hősök emléke előtt, hogy mellét verve és mea 40* *