Nemzetgyűlési napló, 1922. XXII. kötet • 1924. március 26.. - 1924. április 10.
Ülésnapok - 1922-266
A nemzetgyűlés 266. ülése 1924. évi április hó 1-én, kedden. 183 Ez a két iskolatípus Magyarországon eddigelé nagyszerűen megállta a helyét. Sőt teljesen egyetértek Méhely Lajos egyetemi tanárral abban, hogy a reáliskoláknak — ugy látom, hogy a minister ur is felfigyel erre és ez benne is van a javaslatban, ha talán nincs is kifejezetten megmondva — nagy jövőt jósol és elismeri azt, hogy az intézkedéseknek ez a csattanója, hogy t. i. később a gimnáziumok el fognak csenevészedni és inkább a reáliskolák fognak gyakorlatiasságuknál fogva népesebbekké válni. Akik papok, vagy tanárok akarnak lenni és humanisztikai műveltséget akarnak szerezni, azok természetesen feltétlenül sokkal gazdagabb ismereteket tudnak majd szerezni a humanisztikai gimnáziumban. De ilyen nagyon kevés van, mert a tanárok közül is csak a nyelvésztanároknak van erre szükségük. A papok közül azonban minden keresztény papnak — sőt talán még a zsidó papnak is — szüksége van arra a klasszikus latin-görög tudományra, amelyet a humanisztikus gimnáziumban fog elsajátítani. Ellenben az orvosok, mérnökök és az életnek minden más kategóriájába tartozók feltétlenül sokkal jobban járnak és célszerűbben tudnak boldogulni azokkal az ismeretekkel, amelyeket a reáliskolákban tanítanak. Ezt én ismerem el, aki humanisztikus gimnáziumot végeztem, mert ez igy van. Ha már egyébre nem lehet rámutatnunk, arra rá kell mutatnom, hogy ott a francia nyelvet ugy tanítják, hogy érettségi után a tanulók folyékonyan és szépen beszélnek franciául. Ez már magábanvéve alyan nagy érdem, hogy ezért érdemes az ifjakat főreáliskolába járatni. (Zsirkay János : De nem tanitják meg ! Egy szót sem tudnak !) Hiányzik ebből a törvényjavaslatból a tanítás mikéntjére, a métier-re vonaktozó újítások sorozata. T. Nemzetgyűlés ! ; Én azt a tanítási módszert, melyet ma a középiskolai tanárok folytatnak, a magoltatásnak, lélektelen veiklizésnek módszerét a legnagyobb mértékben elitélem. Emlékszem, volt egy latin tanárom — meghalt az oláh megszállás alatt — Hajdú László, aki a felső osztályokban 6—7 hónapon át egyetlenegyszer sem kérdezett, hanem állandóan beszélt és tanított. Először azt hittük, hogy ez lehetetlen dolog és hogy nem fog eredményt elérni, de csodálatos eredményt ért el, mert olyan vonzóan, érdekfeszítően, szellemesen adta elő a tananyagot — valósággal az ifjúság lelkébe ültette a latin nyelv szellemét és az olvasmányok lelkét, — hogy mindenki felfigyelt és akarva, akaratlanul megtanulta ezeket a dolgokat. De emlékszem számtalan olyan tanárra is, — ezek rendesen a sekélyesek és tehetségtelenek, mert hiszen, sajnos, sokan csak kenyérkereset céljából mennek erre a pályára, holott tanárnak és papnak csak olyan ember keilene hogy menjen, aki erre a pályára hivatást érez magában, aki szivét, lelkét viszi oda és áhitatos, hogy ugy mondjam, önfeláldozó lélekkel áll az ifjúság lelki nevelésének szolgálatába, — mondom, voltak olyan tanárok is, akik csak szajkóztattak. A latin és görög nyelv tanárai közül is emlékszem ilyenekre. Amikor a kolozsvári egyetemre kerültem és megismerkedtem Csengery János egyetemi tanárral, elmondottam, hogy milyen nagy bajunk volt ä görög tanárral, mert ő mindig azt követelte, hogy Csengery fordításait és magyarázatait betüről-betüre, szórói-szóra mondjuk el. Ez a tanítás talán az emlékezőtehetséget fejleszti, azonban kizárja a gyermekből azt az alaki tó erőt, hogy gondolatait a maga felfogása szeiint alakítsa ki, és rákényszeríti arra, hogy egy tankönyvirónak vagy egyetemi tanárnak jegyzeteit szórói-szóra betanulja, és csak azt az egy betanult textust fogadja el jónak. Az ilyen tanai legyilkolja a gyermek egyéniségét, önállóságát, az ilyen ember kártékony hatással van a gyermek szellemi fejlődésére. Sajnos, nagyon sok iskolában épen az ilyen tanárokat tették meg igazgatónak és osztályvezetőnek, mert Magyarországon nem a lélekbeli műveltséget, hanem a formabeli műveltséget nézték. (Zsirkay János : Lelki Prokrustes-ágy Î) Ha végigtekintek azon a harcon, amelyet a középiskolák megjavitása tekintetében a kultuszministerium 50 esztendő óta folytat, nem tartom elég eredményesnek és elég jónak, ha ezt azzal a megoldással zárjuk le, amelyet az igen t. minister ur terjesztett elénk. Ezt Pauler és Trefort sem tudták megcsinálni, hiszen őket is állandóan a német szellem izgatta és akkor, amikor ők a Ziller-féle és Herbert-féle pedagógiát oktrojálták rá a magyar iskolákra, mindenről tanúbizonyságot tettek, csak arról nem, hogy magyar szellem él bennük. Ha már a 20—25 év előtti korszak, Magyarország gazdasági fellendülésének korszaka nem tudott nagy magyar pedagógusokat kitermelni, legalább mostani lecsonkult állapotunknak kellene olyan pedagógusokat kitermelnie, akik ne menjenek Zillerhez és Herberthez Ausztriába és Poroszországba, hanem magyar földön létesítsenek oly kiképzési módszert, amely a magyar gyermekek egyéniségének legjobban megfelel. Nagyon szép és helyes, hogy a minister ur a középiskolákat meg akarja reformálni, de ha már a középiskolák megreformálásánál tart, feltétlenül kellett volna gondolnia arra is, hogy a középiskolák alapépítményeinél, a népiskoláknál is nagy bajok vannak Magyarországon. A minister ur bizonyára épen olyan jól tudja, mint én, hogy milyen nagy az analfabéta gyermekek száma Magyarországon. Nagyon jól tudja, hogy micsoda katasztrofális kultúrpolitikát folytattak elődei, akik pl. Erdélyben, a legvadabb oláh területeket, Felső-Magyarországon pedig a szlovák területeket ellátták ragyogó palotákkal, állami elemi iskolákkal és a legkiválóbb tanítókat helyezték oda, mert az volt a vezető eszme, hogy ezeket a nemzetiségi vidékeket meg kell magyarosítani. Ugyanakkor pedig, amikor Oíáhtoplicán, vagy Szlovenszkóban a legszebb épületeket emelték fel és ellátták mindenféle felszereléssel az állami iskolákat, ugyanakkor a színmagyar területeket — Pest, Csongrád, Heves megye stb. területeit — elhanyagolták, ott nem építettek iskolákat és ma is előfordul, hogy egy-egy tanyai iskolába 20—30 kilométer távolságra is kell menniök a gyermekeknek. Sokszor az a szomorú gondolat villant meg az agyamban, hogy azokat az embereket, akik ennyire nem értették át, hogy a magyar nép kiművelése a legelső feladat, talán az a gondolat vezette, amelyet egyszer eg}' volt politikus ki is fejezett előttem, hogy nem kell olyan nagyon ki29*
