Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-259

452 À nemzetgyűlés 259. ülése 1924. évi március íió 20-án, csütörtökön. sorban egy felelős ministernek kellene rendelkeznie, az előrelátással, hogy ennek a dolgok belső logikájánál fogva el kell következnie. Én még azt is megengedem, hogy itt volt valami tömegpszichózis, volt valami lelki járvány, hogy megvolt itten a bizalmatlanságnak a nagy lelki fertőzése. De tisztelettel kérdezem, nem lenne-e érthető ez a bizalmatlanság, nem érthető-e a kormányzat eddigi intézkedései után az a bizalmatlansági járvány, amely kitört és nem érthető-e, hogy amikor itt a vakok uralma van, amikor azt a társaságot, amely kezdettől fogva négy éven keresztül a magyar korona lerontására spekulált, és spekulálhatott szabadon, ebben a spekulációjában csak elősegitette és tömte a kormányzat a valorizálatlan hitelek milliárdjaival, akkor csodálatos-e, hogy be kellett következnie annak, amit a t. pénzügyminister ur indokolatlan zuhanásnak nevez ? Itt következik azután egy ujabb mondat, amelyben most már nem lehetőségről van szó, mint a megokolás első mondatában, nem reményről van szó, mint a második bekezdésben, most már egy finomabb nüansszal kilátásról van szó. »Külpolitikai helyzetünknek és a békeszerződéssel kapcsolatos kérdéseknek megnyugtató rendezésére van kilátásunk», mondja ez az indokolás. Hát t. Nemzetgyűlés, a mi külpolitikai helyzetünk megnyugtató rendezésére én semmiféle kilátást itt nem látok, én csak azt látom, hogy a mi külpolitikai helyzetünk valutája is épugy romlik, mint a magyar korona. Én látom itt azt a népszövetségi bizottságot, amely ide megérkezett. Igazán azt hiszem, nincs egyetlen képviselőtársam sem, aki azzal gyanúsíthatna meg, hogy ez a népszövetségi bizottság valamelyest az én szimpátiámat megnyerte volna. Én igazán nem vagyok gyanúsítható azzal, hogy valami nagy hive lennék annak a Ben Strakosch-nak, aki itt tartózkodik Budapest falai között. Ne méltóztassék félreérteni ezt a kitételt. Én, valahányszor Budapesten zsidó szinházról van szó, mindig Ben Blumentalra vagyok kénytelen gondolni és egyfelől tipikusan zsidó színháznak látom azt, ami népszövetség bizottság címén Budapesten végbe megy, másfelől épen tegnap jutott nyilvánosságra, hogy ez a Strakosch ur igenis színházi értelemben is Ben Strakoschnak minősíthető, mert elkedzte már követelni az állami színházak bérbeadását. Ez a Ben Strakosch azt mondotta az egyik legliberálisabb lap közlése szerint : igen, Magyarország pénzügyeit belülről lehetett volna még szanálni ezelőtt két esztendővel. Ahogy engem nem lehet meggyanúsítani azzal, hogy nekem bármiféle világnézeti vagy egyéb szimpátiám van egy Csehországból elszármazott délafrikai zsidó bankár irányában, époly kevéssé lehet őt meggyanúsítani avval, hogy ő talán titkon szövetséget tart fenn fajvédőkkel, ébredőkkel, keresztény ellenzékiekkel és egyéb politikai baromorvosokkal. De méltóztassék csak megfigyelni, körülbelül két esztendeje, hogy a belső szanálást sürgetni kezdte itt ebben az ülésteremben is, magában az egységes pártban is az a politikai csoport, amelyet, — hogy ismét a színházak világában maradjak -— a szolnoki színházban Bethlen István gróf miniszterelnök ur mint politikai baromorvosokat, mint lelki betegeket jelölt meg. Elhiszem, hogy az idegen itt mindig nagyobb tekintély, kérségbeesve ugyan, de meg tudom érteni, hogy mint ahogy valamikor a Károlyi-féle defetizmus Franchet d'Esperay elé tett mindent, most egy pénzügyi wilsonizmus, egy pénzügyi defetizmus ezt a Strakosch urat tartja feltétlen tekintélynek és azt a másik csehet, Pospischl urat, akinek neve, különösen annak második és harmadik szótagja olyan nemes klasszicitással egésziti ki a csehszlovák köztársaság elnökének, Massaryknak nevét. (Mozgás.) Elnök : Kérnem kell a képviselő urat, ilyen célzással ne méltóztassék idegen államfőt és itt vendégként szereplő idegen állampolgárokat aposztrofálni. Ez különben is határozottan ellenkezik a parlamenti illemmel és ezért kénytelen vagyok a képviselő urat rendreutasítani. (Helyeslés a jobboldalon.) Lendvai István : Az elnöki kijelentés előtt meghajlok, azonban stilisztikai szempontból sem tudom meggyőződésemet máskép szolgálni, mint úgy, ha azt olyan szavakkal és olyan stílusban fejezem ki, ahogy bennem ez a meggyőződés él. Arra kívántam utalni, hogy ime, ez a nem szélsőséges, abszolúte nem ébredő, egyáltalán nem magyar fajvédő idegen tekintély, sőt mint hallom, vendég — kíváncsi is vagyok egyúttal a vendégség költségeire, arra, hogy a vendégség költségeit ismét kik fogják fizetni — igazolja mindazt, amit a ministerelnök ur által politikai baromorvosoknak, lelki betegeknek, félbolondoknak nevezett keresztény magyar politikusok már két évvel ezelőtt követeltek. T. Nemzetgyűlés ! Mikor a belső kölcsönről van szó, lehetetlen, hogy e különben is rövidre tervezett felszólalásom során ki ne térjek arra a gyönyörű és igazán megható mozgalomra, amely a nemzetietlenségnek ebben a mai korszakában a Magyarság című napilap hasábjain megindult és folyik. Bizonyára minden újságolvasó képviselőtársam előtt ismeretes tény az, hogy amikor Letenyei Imre ezredes ur »Mentsük meg hazánkat» jelszóval felvetette azt a gondolatot, hogy mi magunk áldozzunk, —• s nem tette hozzá, amit pedig hozzátehetett volna, áldozzunk azért, hogy betömjük azokat a réseket, amelyeket itt két esztendő képtelen vad, bankhizlaló politikája tört — akkor a legegyszerűbb emberek, a középosztályból épugy, mint a nép legszegényebb osztályaiból — ha van még szegényebb osztály a középosztálynál —• igazán megható módon igyekeztek felajánlani azt, amit a maguk csekély vagyonából és kis jövedelméből, vagy nem is jövedelméből, csak keresetéből e nagy nemzeti célra áldozhattak. Azt mondhatnám, hogy ezekben a lelkekben az a magyar áldozatkészség támadt fel, amely annak idején hóban, viharban, kis kézilámpával zarándokolt az első pesti magyar teátrumba, hogy ott a magyar igét hallgassa, a magyar igének papjait hallgassa és segítse. Az a szellem nyilatkozik meg ebben a mozgalomban, amely annak idején azokat a magyar úriasszonyokat hatotta át, akik odavetették a haza oltárára ékszereiket, amikor arról volt szó, hogy Magyarországnak, főkép Budapestnek a Nemzeti Színházat megépítsék. íme, ez a nép nem rossz még, nem romlott még el egészen. Ebben a magyar népben egy világháború irtózatos szenvedései, két zsidó forradalom megpróbáltatásai, egy idegen rabló megszállás keserves tapasztalatai után is él még az áldozatkészség.