Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-255

29ß *A nemzetgyűlés 255. ülése 1924. é Azt kívánta, hogy térjünk át az aranykorona- f számításra. Igaz, hogy ő maga is rögtön aggá- l Iyokkal állott elő. Bár csak a közalkalmazottak fizetésének kérdését emiitette, t. i., ha az aranykorona-számításra tértünk volna át, ez súlyos megterhelésével járt volna az államkincstárnak. Azonban önmagában is összeomlik ez a kívánság, mert majdnem elementáris tétel az, hogy az aranykoronára való áttérés addig, amig az egész államháztartás rendben nincs, egyszerűen azért nem lehet, mert a kiadási tételekbe aranykoronákat kellene elszámolni, inig a bevételeknél nem tudtuk volna az aranykoronabevételeket biztosítani. (Eckhardt Tibor: Azokat is lehet valorizálni!) Az a kérdés szorosan összefügg a szanálással kapcsolatban letárgyalandó összes kérdésekkel. Itt egyes ötleteket kiragadni és egyes intézkedésekkel a bajon segíteni nem lehet, hanem szerves egészként kezelve a kérdést, csak az egész szanálási programúi keretében lehet megoldani. Már most áttérve a valorizáció hátrányos következményeire, nem tagadom, nekem komoly aggályom van, ha átmenetileg is abban a tekintetben, hogy ez a hiteléletre hátrányos befolyással lesz. (Ugy van! jobbfelŐL) A szimptómákat nem látjuk ugyan még egész tisztán, de mintha jelentkeznék már a hetipénzek nagy emelkedésében és itt csatlakozom Czettler képviselőtársam azon aggályához, hogy itt átmeneti hitelkrizis lesz. Nem tudom egészen követni az ő gondolatmenetét, mert nem gondolta át, hogy az az első részlet, amely hála Istennek, amint a lapok közleményeiből olvassuk, igen szépen folyik be, hiszen eddig 150 milliárd folyt be a 250 milliárdból, — a terminus lejártáig újból ki fog kerülni az életbe, hogy ez egy folyton fluktuáló pénzmennyiség, amely nem fogja magával hozni, hogy uj bankjegy nyomassék. Én kettőtől félek: az egyik, hogy a kormány esetleg kénytelen lesz a terminusokat kitolni, másodszor a korona értékének esésétől. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési deficit nagyobb lesz és lesz talán egy hiatus, egy rövid időszak, amelyben igen erős hitelkrizis fog bekövetkezni. Adja Isten, hogy ne legyen igazam, de ha ez meg lesz is, remélem az nem lesz hosszú, mert automatikusan be fognak folyni a további részletek és addig sikerülni fog megoldani a szerves szanálási programmât is. En tehát félek attól, hogy átmenetileg a hiteléletben nagy bajok lesznek és épen azért nekünk nagyon kell vigyáznunk. Épen ezért a pénzügyinmistert helyettesítő kereskedelemügyi ministerhez is kell szólanom, kérve, hogy mindenképen legyen azon, hogy a mi termésünk — ideértve az agrár és ipari termelést is — ne kerüljön lényegesen hátrányosabb feltételek közzé, mint a szomszéd államok termelése. Tudvalevő hogy a termelési feltételek igen sokfélék, de a legfontosabbnak találom mégis az olcsó hitelt és ha ez nem áll a termelés rendelkezésére, abban a pillanatban a mi produkcióink hátrányba kerül és a világviszonylatban nem fogja megállni a helyét, ami pedig manapság a legfontosabb kérdés. Bár egyéniségemnél fogva nem természetem, hogy demagógiát végezzek, lehetetlen, hogy a bankok hitelpolitikájára ki ne térjek. A kérdés t. i. áll. Az összes termelési ágak, az ipar, mezőgazdaság és kereskedelmi is nap-nap után súlyos vádakkal illeti a magyar hitelintézeteket amiatt, hogy igen súlyos kamatokat szednek. Ha ezt a kérdést megvizsgáljuk, keli hogy valami igazság legyen benne. Hegy volt m március hó 1'3-mi, csütörtökön. ez a régi békeidőben! Ha jól emlékszem, átlagosan 4 százalékos volt az osztrák-magyar jegybank kölcsöne, melyet kint az életben egyes hitelintézetek 5 és fél és kisebb vidéki intezetek 6, estleg 6 és fél százalékkal adtak tovább. Ez azt jelenti, hogy az illető bankok körülbelül 5 százalék többletet vettek be a jegyintézeti kölcsönnel szemben, vagyis négyről hatra mentek. Ma hogy áll a helyzet? A jegyintézet 10—11 százalékával szemben, ugy tudom, a bankok irányszáma 30 százalék, de sok esetben lényegesen több is. Tehát nem 50 százalék a különbség a jegyintézeti kamat és a külső hitel kamata, között, hanem ez felemelkedett egészen 200 százalékig, ami olyan óriási nagy különbséget, amelyet nem tudok teljesen megérteni, ámbár belátom, hogy a bankoknak az a panasza, hogy (Meskó Zoltán: Keveset keresnek a bankok, ' ugy látszik!) a mai viszonyok között rezsiköltségeik ]geu súlyosak, bizonyos mértékig jogosuH. hogy azonban 50 százalék helyett ez a különbség 200 százalék legyen, ezt nehezen tudom megérteni. Hogy tárgyilagos legyek, meg keli állapítanom, Hogy a pénzügyi kormányzat nincs nagy segítségére a bankoknak. A bankok ugyanis azt mondják: nincs semmi akadálya annak, hogy most, mikor már esak takarékkoronában kaphatnak hitelt a Jegyintézettől, — tehát az, hogy hitelt kapnak, a korona romlását nem eredményezheti — a Jegyintézet hitelpolitikája továbbra is olyan konzervatív és tartózkodó legyen, mint Volt, igen indokoltan, a valorizálatlan hitelekkel szemben. (Meskó Zoltán: A mezőgazdasággal szemben!) A magánintézetek tehát azt óhajtanák, — s azt hiszem, ebben a tekintetben igazságuk is < van — hogy a kormány bizonyos pressziót fejtsen ki nem annyira a Jegyintézettel szemben, amellyel szemben ez nehéz dolog, de legalább a Pénzintézeti Központtal szemben, hogy a Pénzintézeti Központ hitelei ne legyenek olyan rendkívül drágák. Hiszen a Pénzintézeti Központ most napipénzt 28 százalék évi kamat mellett ad takarókkoronában. Ez mit jelent? (Meskó Zoltán: Uzsorát!) Ez azt jelenti, hogy a magánbankok mellett maga az állam is ugyanúgy fellépett a hitel drágítása érdekében. Igaz, hogy ezzel szemben a P. K.-nál azt mondják, hogy ők úgysem tudnak segíteni a bajon, mert hiszen, ha ők engednek is a százalékból, a magánbankok nem fogják őket kö; vetni. Ez azonban csak egymásra tolása a felelősségnek. Kétségtelen, hogy ha a Pénzintézeti Központnál a hitel olcsóbb volna, ez nagy hatással lenne a bankokra és az olcsón beszerzett pénzt olcsón adnák tovább, az alatt az idő alatt is, ameddig szerény véleményem szerint ez a hitelkrizis feltétlenül tartani fog. Minthogy a hitelkérdésnél tartok, rá kell térnem egy igen fontos kérdésre, az agrárhitelek kérdésére. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Az agrárhitelek kérdése is olyan kérdés, amelynél meglehetősen összezavarták a fogalmakat és nem tagadható, hogy itt-ott helytelenül bizonyos népszerűségi izt adtak bele. Ezek a panaszok, amelyek ezzel kapcsolatban elhangzottak, szerény véleményem szerint, bizonyos mértékben jogosultak is. Miben állt itt a baj? Nem abban állt, mintha bizonyos agrárius rétegek egyáltalán nem juthatnának hitelhez. Nem ez volt a baj igazi kútforrása, haI nem az, hogy a közvetlen hitelkapás lehetősége agráriusok részére majdnem teljesen ki volt zárva. Vegyünk eseteket. Még igen jó eset volt • az,-amikor például a Jegyintézet kiadta- a hi-