Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.

Ülésnapok - 1922-254

'Â nemzetgyűlés 254. ülése 1924 nieg, hogy a korona leromlásából eredő konjunkturális nyereség- oroszlánrésze a mezőgazdaság' és a háztulajdonosok zsebébe vándorolt. (Erdélyi Aladár : Erre kivánesi vagyok, hogyan lehetett ez!) Dr. Nyulászy adatai szerint ez a nyereség a következőképen áll elő : 1915. évben a földbirtok jelzálogkölcsön állománya 1242 millió koronát tett ki. (Erdélyi Aladár: Több volt valamivel!) Kérem, tört számokról ne beszéljünk. (Erdélyi Aladár: De több volt egyébként is ! 2400 millió korona!) Levonandó ebből a még ma is fennálló 500 millió korona tartozás, tehát 742 millió korona az az összeg, amelyet a földbirtok valorizálatlan, illetőleg rossz koronában fizetett vissza. (Erdélyi Aladár: De mikor fizette vissza?! Ezt is meg kell mondani! Nem a mostani rossz, hanem a sokkal jobb koronában! — Ulain Ferenc: Ez mindenkinek a javára ment, nemcsak a gazdáknak! — Erdélyi Aladár: Tévedés!) A házbirtok jelzálogadóssága 1915-ben 993 millió korona volt. Időközben ebből az adósságból egy részének letörlesztése után maradt 400 millió; a letörlesztett 593 millió korona aranykorona helyett természetesen rossz koronában fizettetett vissza. (Ulain Ferenc: Ezt nem az állani vesztette, hanem az érdekeltségek!) A számítás szerint, ha a valutanyereségeket csak 4000-es szorzószámmal vesszük, a korona leromlásából a földbirtok mintegy három billió, a házbirtok pedig két és fél billió korona hasznot húzott. A nyereség tehát mindenképen megállapítható a vagyon mindkét oldalán. Akinek vagyona volt, akinek valamije volt, az nyert a valorizálatlan hitelekből és a korona leromlásából. (Erdélyi Aladár: Akinek adóssága volt! Mondjuk azt!) Csak az szenvedett, az nyomorgóit, a leg-utálatosabb fizikai nyomor gyötrelmeiben csak az vergődött, (Ulain Ferenc: Aki dolgozott!) aki semmi másból, csak a munkájából, a munkaerejéből akart megélni. A munkabérből és a fixfizetésből élők éietszinvonala, a békebeli életszinvonalhoz viszonyítva, ezt a képet mutatja: 1918 december 31-én még 63.5 százalékos a színvonal a békeévek életszinvonalával szemben a munkásoknál, 54.5 százalékos a színvonal a havifizetéses magánalkalmazottaknál. 1922 december 31-én pedig az életszínvonal a hetibéres munkásoknál 49.4 százalék, a liavifizetéses alkalmazottaknál ' 28.5 százalék. Ez az életszínvonal eg-yre csökkenő irányzatot mutat. 1924 január 31-én a munkásoknál 43.3 százalékos, a magánalkalmazottaknál 35.9 százalékos, a. legutóbbi kimutatás szerint pedig február 29-én az életszínvonal a békeszinvonalhoz arányítva, 39 százalékos a munkásoknál és 27.5 százalékos a liavifizetéses magánalkalmazottaknál. (Propper Sándor: Ez az ut az éhenhalás felé! — Erdélyi Aladár: Nem pártoltuk! Épen azt mondtuk, a földbirtoknál nincs meg ez! Ott kell megnézni!) Ugyanez az arány a lietibérek belső vásárló értékének csökkenésénél is megmutatkozik. Az 1914. évi július 31-iki 32 korona 50 fillér belső vásárló értékkel szemben a munkás 1924 február 29-én már csak 16 korona. 60 fillér belső vásárló értéket reprezentáló pénzösszeget kapott a kezéhez. A magánalkalmazottak itt is rosszabbul jártak; az ő fizetésük belső vásárló érték szerint is majdnem 25 százalékkal kevesebbet jelent, mint a munkásoké. Ha a munkások háztartásában vizsg'áljuk az eredményt, azt látjuk, hogy egy lég-utóbbi kimutatás szerint március 7-én egy öttagú munkáscsalád heti létminimuma 492.743 korona volt, az átlaévi március hó 12-én, szerdán. 265 gos hetibér pedig 207.460 korona. (Propper Sándor: így csinálják fentről a forradalmat!) A munkáscsalád háztartásának hiánya tehát 280.000 korona volt ezen a héten. 280.000 korona hiány a háztartás szükségleteiben! Hogy ebből mi következik, hogy ebből micsoda nyomorúság- és a betegségnek mekkora mértéke áll elő, azt hiszem, erről itt nem kell beszélni. Amint tehát látjuk, nagyon sokan meggazdagodtak abból, hogy a jegyintézeti hitelek valorizálatlanok voltak, és sokan jól éltek a korona, romlásából. Csak a dolgozó osztályok voltak azok, amelyek a korona zuhanásával együtt sülyedtek le a legkinosabbb nyomorba. Amikor pedig a kormánynak kötelesség-e volna segíteni, azt látjuk, hogy intézkedései abszolúte hatástalanok. Megcsinálta a takarékkoronát, de nem mondja ki, hogy a bérek és a fixfizetés takarékkoronában fizetendők. Mi haszna lehet ebből az Ínséges szenvedőknek, de általában mi hasznuk lehet a takarékkoronából? Hiszen ez az ég és föld között lebeg, semmi fedezete, semmi fundációja nincs, csuoán csak az a papirosrendelet, amely a takarékkoronát létrehozta. (Klárik Ferenc: Mohamed koporsója!) A takarékkoronának semmi jó hatása nincs a munkásság életviszonyai tekintetében. A takarékkorona csuoán lázmérő, amely a papírkor ona betegségét mutatja, de semmi képessége, semmi tehetsége sincs arra, hogy ezt a betegséget csak egy percenttel is meg tudja gyógyítani. A valorizációnak sok hibája között az az egyik lesiiagyobb hibája, hogy fakultativ és nem általánosan kötelező. A javaslat ugy rendelkezik tudniillik, hogy a 3ee-yintézet takarékkoronában is köthessen ügyleteket. Ez a rendelkezés megint kiváltságokat teremt, monopolistákat fog táplálni továbbra is. Azt kérdezem azonban, kinek a diseretionális joga lesz az, hogy megállapítsa, ki kapjon valorizált és ki kapjon valorizálatlan hiteleket? Ezzel a kapkodó, sok hátsó gondolatot is rejtegető rendelkezésével a kormány ugy összebonyolítja a dolgot, hogy ebből megint csak az eddigi haszonélvezők gazdagodnak majd és csak a valorizáció gondolata maga lesz az, amely a leg-nagyobb károkat fogja szenvedni. Én azt mondom, hogy ezek közül a rendelkezések közül eg*yik sem alkalmas ara, hogy a koronát stabilizálja. Nem hiszem, hogy szükséges volna ezt különösebb részletességgel megindokolni, de megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy kiindulhatok ezzel az állítással ellenkező premisszából is. Ha felteszszűk. hogy ezek a rendelkezések alkalmasak volnának a korona értékének megrögzitésére, a kormány valamennyinek maga rontaná le ,a hatását azzal, hogy továbbra is szabadon tartja az útját a bankópréshez. Hiszen a javaslatnak most elsősorban arról kellene rendelkeznie, hogy abban a pillanatban, amint a kényszerkölcsönakció megindul és ennek következtében a. kölcsön már a kormány rendelkezésére áll, a Jegyintézet nem számítolhatja le a kincstári váltókat, nem számitolhatja le legalább is addig, amíg a pénzügyeket kellő módon nem rendezik. Ha ez a rendelkezés nincs, nincs ösztönzés, nincs kényszer a takarékosságra és nincs ösztönzés a bevételek fokozására sem. A kormánynak módja van egyszerűen a Jegyintezethez, vagyis a bankópréshez folyamodni. Az én meggyőződésem az, hogy a korona komolv stabilizációja csak akkor lesz elérhető, ha a kormány lemond a bankóprésről, mint egyetlen bevételi forrásról, és olyan helyzetet éO