Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.
Ülésnapok - 1922-252
A nemzetgyűlés 252. ülése 1Ö24. tételek mellett kapott pénzösszegeket arra használták fel, hogy felhalmozták az árut és drágították az árakat- Ez rettenetes nagy nyomorúságot szegénységet, az ország dolgozó népének lezüllését eredményezte. Ugyanez a kormányzat semmit sem tett komolyan magáért a valutáért s a pénz stabilizációja érdekében. Nem fogadható el az az álláspont, amelyet Czettler képviselőtársam képvisel, hogy előbb is lehetett volna a koronát stabilizálni, — de mégis megszavazzuk a javaslatot azzal a jelszóval, hogy: jobb későn, mint soha. Kérdezem: látott-e a nemzetgyűlés valamelyik tagja zárszámadást. Tudja-e a nemzetgyűlés valamelyik tagja, hogy mennyi az állam kiadása és bevételei Elszámoltak itt összegekről? Van-e valakinek áttekintése! Tudja-e a nemzetgyűlés valamelyik tagja, hogy a különböző társadalmi szervezetek mennyi pénzt kaptak az államtól? Tisztában van-e valaki azzal, hogy az Alföldi Brigád, amelyet most Turulbrigádra szerveztek át, kap-e pénzt s ha igen, mennyit kap? Mindezekről nines elszámolás, költségvetés, zárszámadás. Hogyan lehet akkor megállapítani a dolgokat, hogyan lehet olyan módszerrel jönni, amilyennel a kormány jön ide? Hiszen ezek a bankok a kapott pénzt nem a vállalataikba fektették, hanem a pénzt még a vállalataikból is kivonták és a tőzsdére vitték. Szakemberek megállapítása szerint a bankok akkor adtak kölcsönt, ha fel akarták verni a papirok árát, és akkor szoritották meg a hiteleket, ha a papirok árát akarták leszorítani. Mi történik azzal a bizonyos koronajavitással és állandósítással? Nem ugyanaz a módszer van-e most is, mint eddig, nem arra épiti-e fel a kormány az uj rendszert, a takarékkorona és másik korona rendszerét! Hiszen megint a nemzetközi spekulációnak r alapját teremti meg az, hogy a magyar koronát a különböző piacokon jegyzett papirok értékéből állapítják meg. A spekuláció tehát megmarad s a kormány pénzügyi politikája azon a csapáson halad, amelyen eddig haiadt. Az u. n. arbitrázs-papirok, amelyeket Prágában jegyeznek, a spekulációra nyújtanak módot. A törvény indokolásában nagyszerűen hangsúlyozva van, hogy az államtól független szerv fogja figyelembe venni azoknak a papíroknak értékét, amelyek alapján a takarékkorona értékét megállapítják. Ha egy ellenzéki politikus elmegy külföldre, vagy ha az országnak valamely felfogást valló árnyalata nemzetközi érintkezésbe lép, akkor arra rámondják, hogy hazaáruló. A magyar kormány a gazdasági élet egyik legfontosabb alkotórészét, a koronát a nemzetközi tőkének a nemzetközi spekulációnak dobja martalékául, amely üzleteinek alapján állapítja meg a magyar korona értékét. A kormány tehát nem tehet senkinek szemrehányást ebben az országban, mert hiszen a spekulációra, a nemzetközi tőke nyereségvágyára építi fel a koronát, amely labilis lesz, amely nem lehet stabil és nem ér az egész rendszer semmit, mert lehetetlenség, hogy ezen az alapon a korona értéke megjavuljon és állandósuljon. Azt mondja itt az indokolás (olvassa): »A korona értékének legújabban bekövetkezett rohamos csökkenése folytán azonban előállott a szüksége annak, hogy a korona értékének biztositására a valorizáció lehetősége intézményesen biztosittassék. Minthogy a kérdést annak szövevényes kihatásaira való tekintettel nem lehet általános törvényben szabályozni, a jelen törvényjavaslat 2. §-a csak az irányelveket állítja fel. Szükség van e tekintetben egy független szervre, amely a takarékkoronának mint számolási értéknek a papirkoronához való értékarányát lehetőleg minévi március hó 7-én, pénteken. 233 den hétköznapon a számbajövő reális tényezők figyelembevételével megállapítsa ós közzétegye.« A számbavehető reális tényező itt nem más, minta bank, az értékpapirokkal való spekuláció. A számbavehető reális tényező tehát az a spekuláció, amely eddig is tönkretette az ország pénzügyeit és megakadályozta általános közgazdasági életünk reális kialakulását. Továbbra is azt az értéket fogadja el a kormány számolási alapul, amelyet ez a tényező állapit meg, tebát magától értetődik, hogy kizártnak kell tekintenünk azt, hogy^ezen az alapon stabilizálni lehessen a koronát. Walko minister ur minapi felszólalásában azt mondotta: a lényeg az, hogy ezzel a számolási móddal megrögzítik a valóságot. De mi ez a valóság? Megrögzítik azt, ami eddig volt, hogy a pénzzel spekulálhatnak; megrögzítik azt, hogy a spekuláció továbbra is epithet a koronaérték hullámzására, amelyen eddig alapult. A korona értékének befolyásolása tehát nagyon könnyű lesz ezután is. A bécsi, budapesti és más tőzsdéken ugyanazok az elemek fogják ezután is kiszámítani, hogy mennyi lesz a korona értéke. (Propper Sándor: Nem azt, hogy mennyi lesz, hanem azt, hogy mennyi legyen, hogy mennyit parancsol az érdek!) Ugy van, eszerint fogják kiszámítani. De a valorizációval sem jutunk tovább. Mert a valorizációt, amelyet el lehet fogadni egy szükséges rossznak, egyoldalúan megcsinálni olyan rossz gazdasági és főleg rossz szociális politikát jelent, amelynek következményei állandóan fognak jelentkezni, különösen szociális vonatkozásokban. Az előrehaladott idő miatt amúgy is rövidre szabott felszólalásomban főleg ezzel a szemponttal kívánok foglalkozni. Az bizonyos, — és ezt le kell szögezni — hogy az állam ezzel az intézkedésével is a tőkét és a hitelezőt védi, tehát azt az egyoldalú osztálypolitikát csinálja, amelyet eddig is csinált pénzügyi és gazdasági téren, ugyanakkor pedig nem gondoskodik semmilyen vonatkozásban sem a szociális igények kielégítéséről, illetőleg — hogy ezt a szót használjam — valorizációjáról. Az nem fontos a kormánynak, erre nem gondolt ; ellenben ma is hallottuk pl. a háziurak érdekeinek nagyszerű védelmét Vass József népjóléti minister úrtól. Ma már a tőkések, (Zaj a jobboldalon. Elnök csenget. Halljuk ! Halljuk ! a ssélsöbaloldalon) a hitelezők, a háziurak igényei mind olyan fontosak, hogy azokon megindul a kormány egyes tagjainak szive, s azokat feltétlenül kielégítik, más vonatkozásban azonban nem akarnak ugyanilyen jószivüek lenni. Ha ellenben tőkéről, háziurakról, bankokról, nagy érdekeltségekről van szó, akkor mindjárt megindul a szivük. Igaza van a népjóléti minister urnák abban, hogy a drágasági bizottság összehivása felesleges. Teljesen osztom az ő felfogását, mert ha a minister eleve arra az álláspontra helyezkedik, hogy a bizottságot úgyis befejezett tények elé állítja, akkor igazán semmi szükség nincs a bizottság összehívására. Egészen bizonyos azonban az, hogy az a lakbérpótléktöbblet, amelyet a korona romlása következtében a minister ur a lakókra ki akar róni, azt fogja jelenteni, hogy a munkásoknak, tisztviselőknek, polgároknak visszamenőleg kell majd fizetniök ötven-hatvanszorosát annak az összegnek, amelyet eddig fizettek. Azt kérdezem tisztelettel, hogy a népjólét ministerének, akinek címénél fogva is kellene valami közének lennie a népjóléthez, ha elfogadja azt a tételt, — és azt hiszem, ezt nem tagadhatja senki — hogy lakó mégis csak több van Budapesten, mint háziúr, — mert van olyan háziúr is, akinek tizenöt háza van (Rothenstein Mór: Szegény!) — és hogy a háziurak többségének nem foglalkozása a háziuri