Nemzetgyűlési napló, 1922. XXI. kötet • 1924. február 21. - 1924. március 21.
Ülésnapok - 1922-250
r A nemzetgyűlés 250. ülése 1924. van kereskedelmi szerződésünk: Ausztriával, Németországgal és Észtországgal. (Rupert Rezső: Kinn vagyunk a vizből!) Ezek pedig a legtöbb kedvezményes szerződés alapján állanak. Jelentőségük ezeknek a szerződéseknek igen csekély, mert vámkedvezményes szerződéssel összekötve nincsenek, aminek hátrányos voltát épen az Ausztriával való relációnkban tapasztaltuk, amely ország a beviteli tilalmakat 1923-ban a legsúlyosabb mértékben emelte. Ilyen körülmények között felmerül a kérdés' hogy vájjon ebben az elzárkózási politikában tovább is mehetünk-e, tovább is megmaradhatunk-e? (Zaj. Halljuk ! Halljuk !) Talán ezen a téren nem követek el indiszkréciót, ha hivatkozom egy személyes tárgyalásomra a csehszlovák állam egyik legkiválóbb, legkiemelkedőbb politikusával, Kramarzzal, aki a múlt tavasszal lefolytatott kereskedelmi és pénzügyi konferencia folyamán nekem a leghatározottabban kijelentette, hogy Csehszlovákiának igenis életérdeke a Magyarországgal való megegyezés, mert az a fúlprodukció, amely előtt Csehszlovákia áll ipari téren, arra fogja szoritani logikus következetességgel és szükségszerűséggel, hogy fogyasztási piacokat szerezzen magának, és hogy ebből a szempontból ez igen érdekes nyilatkozat volt — ő a szovjet formából egy más átmeneti formába térő Oroszországgal való megegyezésnek is hive. (Zaj a balközépen.) De ez már a múlt tavasszal történt. Véleményét abban foglalta össze, hogy ő, akit mint szélsőséges nacionalistát bélyegeznek meg, meg van győződve arról, bogy ha leülünk a tárgyalóasztalhoz, meg kell ós meg fogja tudni találni Csehszlovákia és Magyarország azt a tárgyalási alapot, amelyen a kereskedelmi szerződés megfelelő feltételek mellett megköthető. Ilyen alapot tárgyalások megkezdése nélkül nem lehet csinálni; azonban minden egészséges kereskedelmi és vámpolitika alapfeltétele, hogy egy egészséges vámtarifa alkottassék meg minél előbb és ennek a megalkotott vámtarifának alapján kezdődjenek meg azok a kereskedelmi szerződési tárgyalások, amelyek az adott maximális elvnek keresztülvitelével levegőt, fogyasztási piacot, életet teremtenek Magyarországnak. (Dénes István: Tiszta szabad kereskedelem kell!) De nemcsak külpolitikai szempontból hibáztuk el egész gazdasági politikánkat. Belső gazdasági és pénzügyi politikánk vonalvezetése is, — amint arra beszédem bevezetésében rámutattam — nézetem szerint elhibázott volt. Egy évvel ezelőtt, a Bethlen-kormány által kért első indemnitás tárgyalásánál rámutattam arra, hogy pénzügyi politikánk egyik sarkalatos hibája volt már akkor, hogy ahol esetleg egészséges feltételek mellett egy egészséges beruházásra szánt inflációs politika kárt nem tett volna, ott deflációt csináltunk, viszont a legmesszebbmenő mértékben inflációt csináltunk mindazoknál a nem kamatozó, nem produktiv állami kiadásoknál, amelyeknél épen a deflációt a pénzügyminister urnák vaskövetkezetességgel kellett volna érvényesíteni. Ha az igen t. volt pénzügyminister ur ma pénzügyi rezsimjének befejeztével végigtekint a fának, vasnak, talpfának és ezer más cikknek az árán és elgondolja, hogy micsoda horribilis különbség van ezek között az árak között és a három év előtti árak között, akkor elmondhatja talán, hogy mégsem voltunk hamis próféták, mégsem akartunk mindenáron papírból aranyat csinálni akkor, amikor nyomatékosan és számtalanszor sürgettük, hogy fát vegyünk, vasat vegyünk, épitsünk, hidakat és utakat létesítsünk, mert ahogy azt már megmondta Lloyd George Génuában, — amire hivatkoztam is — arannyá válik mindez, arannyá, amely megszázszorozott évi március hó 5-én, szerdán. 161 és megezerszerezett értékben hozza meg kamatait majd az országnak, (Ugy van! Ugy van! a hal- és a szélsőbaloldalon.) Befektetés nélkül nincs termelés, még kevésbbé beszélhetünk a termelés fokozásáról. S üres és hiábavaló frázis a gazdasági élet bármely terén a termelés fokozásáról, többtermelésről beszélni, azt követelni és esetleg kormányprogrammban jelszóvá tenni, mikor arra a gyakorlatban semmiféle intézkedés nem történik. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hogyan lehet befektetésekkel a gazdasági életet egyáltalán renoválni? Az egyik az adózás emelése. E térre, az adózás kérdésére részletesebben kitérni nem óhajtok, de hangsúlyoznom kell, hogy egyfelől az adózásnak és adórendszerünknek rendkivüli komplikáltságánál fogva, másfelől annál fogva, hogy adóbehajtási szervezetünk teljesen csődöt mondott, az adózás terén azokat a befektetési értékeket megszereznünk, amelyek a termelés fokozására szükségesek volnának, mint a példák mutatják, lehetetlennek bizonyult. A második forrás, a második lehetőség: a külföldi kölcsön. A külföldi kölcsönre vonatkozólag csak azt konstatálhatom, hogy az e pillanatig még folyósitva nincs, ahhoz, bármennyire igyekeztünk is négy esztendőn keresztül, mind a mai napig hozzá nem juthattunk. A harmadik forrás tehát, amely az adózás és a külföldi kölcsön hiánya miatt a múltban hasznos beruházásokra rendelkezésünkre állhatott volna, bármennyire próbálják is tagadni és cáfolni, egyedül és kizárólag az egészséges infláció. Nagyon jól tudom én és tudja mindenki, aki ennek az álláspontnak a hive % hogy az infláció magában igazságtalan adóztatás. Nagyon jól tudom, hogy sokkal egészségesebb és szerencsésebb egyenesen adózás utján behajtani azokat az összegeket, amelyek szükségesek, de, miután a gyakorlati élet az utolsó négy év folyamán bebizonyitotta, hogy adóztatás formájában ezekhez az összegekhez hozzá nem juthatunk, kétségtelen, hogy más forrásokhoz, más eszközökhöz, igy pl. az inflációhoz is kellett volna folyamodnunk. Keynes, aki annyira divatossá vált és akinek legutóbb megjelent könyvére is annyira szeretnek hivatkozni — mindenki tudja, aki foglalkozott vele — egyformán esküdt ellensége az inflációnak és a deflációnak, mégis világosan és határozottan megmondta, hogy ha méreg az infláció is és a defláció is, az infláció mégis ki' sebb méreg, mert legalább csökkenti a nemzet terheit és stimulálja, sarkalja a nemzetet a termelésre. Az elmúlt két indemnitási vitában biráltam gazdasági politikánk hibáit és rámutattam arra, — nagyon sajnálom, hogy az igen t. helyettes pénzügyminister ur_ kereskedelemügyi minister' minőségében nincs jelen, mert az általa folytatott kereskedelmi- és vámpolitikával kivánok röviden foglalkozni — mondom 1921-ben rámutattam arra, hogy, ami az exportipart illeti, 68.000 métermázsa nyers gyapjút vittünk ki 685 millió akkori korona értékben és vissza hoztunk ugyanannyit készáruként, idegen munkáskéz által feldolgozva, idegen gyáriparnak hajtva hasznot. Kimutattam azt is, hogy a bőriparban — ez még eklatánsabb példa — 1921-ben kivittünk 324 millió korona értékű nyersbőrt és behoztunk kikészitett bőr formájában feldolgozás céljaira 1500 millió korona értékű bőrt, ugy hogy 1921-ben összesen két milliárd volt az exportunk, szemben 43 milliárdos importunkkal. Talán nem is kell hozzátennem, hogy az import jelentékeny része, 9 milliárd értékben, Cseh-Szlovákiából származik. Köteles tárgyilagossággal meg kell állapitenom
