Nemzetgyűlési napló, 1922. XX. kötet • 1924. január 29. - 1924. február 20.

Ülésnapok - 1922-230

A nemzetgyűlés 230. ülése 1924. évi január hó 29-én, kedden. Ï a külföldi nyilvánosság előtt megjelenhetett volna, Európa nem vett tudomást arról a munkáról, amely itt folyt. Manapság-, amikor már bizonyos közösügyes nehézségek nincsenek ezen a téren, idegennyelvű rezümével jelenik meg' a külföldön minden magyar tudományos könyv, és mondhatom, hogy rövid idő alatt is ezek az idegen nyelven megirt rezümék becsületet hoztak a magyar nemzetre. (Zaj. Kiss Menyhért közbeszól Halljuk! Halljuk! a jobboldalon. — Gaal Gaston: Két kultuszminister egyszerre ne beszéljen! •— Derültség. — Meskó Zoltán: Ő a B.-listás minister! — Derültség.) Tisztelt Nemzetgyűlés! Én tendenciát látok a népoktatás érdekeinek a felsőoktatás érdekei ellen való gyakori kijátszásában, taktikát, mely mög"ött személyi szempontok lappangnak. Kérve kérem a t. Nemzetgyűlést, ne játsszuk át személyi térre a na.gy tárgyi kérdéseket, hiszen a tapasztalás azt mutatja, hogy a személyeskedő becsmérlődé« terére vagy a személyi ellentétek kiélezésének terére csak az olyanok szoktak lépni, akiknek szakismereteik nincsenek, akik a dolog érdeméhez hozzászólni nem képesek (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) és épen azért a maguk jelentéktelen egyéniségét ilyenféle handabandával iparkodnak vagy remélik észrevétetni. Azt hiszem, hogy a kérdés nagy fontossága megkívánja, — mert a magyar kultúra megmentése ennek a nemzedéknek egyik legnagyobb kötelessége — hogy ezen a téren ne felejtsünk el egy igazságot: ars una, a magyar művelődés egy, ennek egyes tagozatai között ellentétet konstruálni vétek és bűn és kezdve a szerény óvónőtől fel az egyetemi tanárig és az akadémikusig, mindenkinek egyetlenegy nagy célt kell szem előtt tartania, hogy munkájával felemelje a szerencsétlenség mélyéből a magasságokba a magyar nemzetet. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon.) Elnök: A belügyminister ur kivan szólani! Rakovszky Iván belügyminister: T. Nemzetgyűlés! Az indemnitási vita folyamán a belügyi kormányzatot érintő különböző kifogásokkal és kritikákkal kivánok röviden foglalkozni. Amikor ezt teszem, nem követhetem módszerben és rendszerben azokat, akiknek válaszolandó vagyok, és akik az indemnitási vita folyamán belügyi kérdésekkel foglalkoztak, mert azt tapasztaltam, hogy az egész indemnitási vita folyamán épen a belső állapotok, a belső rendnek, a belügyeknek ezek a kérdései jóformán egyetlenegy esetben t sem hozattak elő a maguk nagy általánosságában, jóformán egyetlenegy esetben sem hallottunk a nagy irányvonalakról, az elérendő célokról tanácsokat vagy fejtegetéseket, hanem majdnem véges-végig az indemnitási vitában egyegy konkrét eseményt hoztak elo, egy-egy a részietekbe menő aprólékos és jelentéktelen ténvt kritizáltak meg*. (Eltenmondások a szelsöbaloidalon. — Sándor Pál: Hát nem voltak elegendők azok az adatok, amelyeket felhoztunk? — Zaj.) A vitának ezzel a formájával, a vitában követett ezzel a módszerrel torzképet állitottak a nemzet elé az ország belső viszonyairól. (Propper Sándor: Valódi képet!) Mert bocsánatot kérek, hogyha csak azt keressük, hogy mi az. amit kritizálni lehet, hogvha egyes aorólékos konkrét ténveket hozunk elő anélkül, hogy azokat beleállitanánk a nae>v kérdések nerspektivájába, akkor helyes kénét nem tud macának alkotni a dolg'okvól a hallgató, és a kritika is féloldalra téved. Ha én ugyanezt a módszert követném a védekeXAPLÔ XX. zésben, a védekezés is féloldalra tévedne. Mert itt nem ezekről a kicsiny eseményekről, nem ezekről a konkrétumokról van szó, (Mozgás a szélsőbaloldalon.) hanem arról, hogy a maguk Összességében mit jelentenek ezek a .konkrétumok, hogy micsoda társadalmi vagy belügyi jelentőségű események következményei. Arról van szó, hogy miképen tudunk segíteni a közállapotokon, a belügyi téren előforduló hibákon és bűnökön általános intézkedésekkel, (Sándor Pál: Titkos rendeletekkel!) és majd akkor, ha a nagy általánosság perspektívájába állítjuk be ezeket a megkritizált részletkérdéseket, méltóztatik az arányokat helyes mértékben megállapitani tudni, és akkor fogjuk tudni megállapitani azt, hogy milyen hibák történtek a múltban, milyen helyes intézkedések is történtek a múltban és mi az, amit a jövendőtől várunk. Tisztelt Nemzetgyűlés! Ebben a keretben, igy az általános és a főbb igazságok fejtegetésének keretében, elsősorban azzal a legjelentékenyebb kérdéssel szándékozom foglalkozni, amelyik a belügyi közigazgatást érinti: a konszolidáció, vagy — hogy helyesebben mondjam — a belrend helyreállításának kérdésével. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Talán épen ezen a téren a legsúlyosabb a vád a kormánnyal szemben, mert hiszen azt méltóztattak mondani, hogy a belügyi kormányzat, vezetője gonosztevő, gonosztevő pedig* azért, mert semmit sem tesz a konszolidáció érdekében. (Strausz István : Ezt senki sem mondta!) Mondották. (Peyer Károly: Azt mondották, hogy reakciós !) Azt mondották, hogy ő egyetlen intézkedésével sem arra, törekszik, hogy ez a konszolidáció helyreálljon, hanem ellenkezőleg, gonosz indulatból ő teremtett meg olyan uj rendszereket, amelyekben bűncselekmények megtorlatlanul és üldözetlenül maradnak, s amelyek következményeképen a nemzet ellen vétkeket elkövetők (Zaj a szélsőbaloldalon.) mindig épen a belügyminister védőszárnyai alá menekültek. Ezt a vádat méltóztattak felállítani, és hogyha én azokat az apró részleteket veszem, amelyekből ez a vád összeállitódik, három elemre bonthatnám fel ezt a vádat. (Sándor Pál : Csak egyetlenegyszer kapna a belügyminister ur verést, nem nevezné azt apró részleteknek!) Azt hiszem, az igen t. képviselő úrtól joggal elvárhatom, hogy épen nagy politikai múltjára való tekintettel türelemmel hallgasson meg, és nem méltó a képviselő ur szerepéhez és múltjához az, hogy minden mondatomat közbeszólásával megzavarja. Tisztelt Nemzetgyűlés! Ha végignézek a kérdések ezen komplexumán, akkor azt látom, hogy három elemre bonthatom fel a kritikát. Kritika tárgyává tétetett, hogy ugy fejezzem ki magamat, a régmúlt, a kommunizmus után bekövetkezett napok eseményei, amelyekért bizonyos fokig természetesen — már nem az események megtörténtéért, de abból a szempontból, hogy az eseményekből milyen konzekvenciákat vonnak le — a mai kormány is felelős. Kritika tárgyává tétetett a közelmúlt, és a jelen, az a korszak, amiben ma élünk, ez a második elem. A harmadik elem pedig az a joggal felvetett kérdés, hogy a jövendő szempontjából milyen intézkedéseket szándékozik a kormány tenni, a jövendőben miképen szándékozik viselkedni azokkal az eseményekkel szemben, amelyek ezt a konszolidációt veszélyeztetik. Egyenként szándékozom foglalkozni az ebbe a. három csoportba sorozható kritikákkal, és elsősorban is visszatérek arra a bizonyos rég2