Nemzetgyűlési napló, 1922. XX. kötet • 1924. január 29. - 1924. február 20.

Ülésnapok - 1922-230

n A nemzetgyűlés 230. ülése 1924. évi január hó 29-én, kedden. zánk, — de épen csak hozzánk — mert a Bal­kánra nem jutóit el. Afölött tehát, hogy egy európai szellemáramlat — ha egyénileg nem is helyeselhetjük — megvan nálunk, nem kell panaszkodnunk. Ez egyik jele annak, hogy mi, igenis, teljesen be vagyunk kapcsolódva az európai szellemáramlatokba, az irodalmi áram­latokba, a művészeti áramlatokba és azokból ki nem kapcsolódunk. Nevetséges lenne például a képzőművészeti főiskolának efféle dolgokat erőltetni. A képző­művészeti főiskola egy szabad iskola, oda az iratkozik be, aki akar, mert Magyarországon olyan ember is gyakorolhatja a festőművésze­tet, aki iskolát nem végzett. Hová vezetne tehát az, mondjuk, ha én egy olyan művészeti irányt f akarnék tovább is erőltetni, amely Európában már sehol sincs meg, vagy elhaló­ban van? Ez odavezetne, hogy magániskolák keletkeznének és a festőnövendékek ezeket a magániskolákat látogatnák. Mi az, amire az államnak ügyelnie kell? Kettő. Az egyik az, hogy mind a két irányzat képviselve legyen: ugy a konzervatív, mint a haladó irányzat és tényleg azoknál a kinevezé­seknél, amelyek itt támadás tárgyát képezték, mind a két irányzat képviselve volt, a "konzer­vatív irányt képviselte például Glatz és Réthy; a másik szempont, amelyre igazán ügyelni kell, az, hogy minden irányzatból az igazán tehetséges embreket keli kiválasztani. (Helyes­lés a bal- és a jobboldalon.) És lehet bármilyen az egyéni felfogása valakinek Csókról vagy Vaszaryról, de hogy Csók és Vaszary a maguk irányában jó mű­vészek, azt senki kétségbe nem vonhatja. A Képzőművészeti Főiskolán ma minden irány­zat komoly művészekkel van képviselve és azt hiszem, csak a képzőművészeti főiskola ilyen beállításával tehetünk eleget azoknak a szem­pontoknak, amelyeket nekünk a művészeti po­litika terén okvetlenül szem előtt kell tar­tanunk. De hogy mi nem vagyunk tétlenek, azt mutatja az, hogy ha külföldi kiállításokon mű­vészeink megjelennek, mindenhol konstatál­ják a magyar művészet jelentős eredményeit. Legutóbb is arra figyelmeztettek engem igen számottévő részről, hogy a küszöbön álló ve­neziai kiállításra ne küldjünk annyira konzer­vatív képeket és számoljunk az olasz közönség modernebb ízlésével. És hogy sikejeink is vol­tak művészeti téren, legyen szabad a monzai iparművészeti kiállításra utalnom, amelyen külföldi nemzetek összesen hat nagydíjat kap­tak. Ebből a hat nagydíjból három jutott Ma­gyarországnak (Éljenzés.), kettő Franciaor­szágnak és egy Angliának. Azt hiszem tehát, hogy nincs okunk félni attól, hogy a külföldi művészeti iskolákkal és a külföldi művészettel való versenyben elmaradunk. A művészeti politikáról szólva annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy két szini alapintézményünket, a Nemzeti Színhá­zat és az Operaházat okvetlenül fenn kell tar­tanunk. De hogy ezt megtehessük és hogy a pénzügy minister ur a mai súlyos anyagi hely­zetben megnyugvással bocsáthassa rendelke­zésemre azt a szubvenciót, amely ennek & p két alapintézménynek fentartásához szükséges, ahhoz kettőt okvetlenül elvárhat tőlem. Az egyik az, hogy keressek többet, a másik pedig az, hogy adjak ki kevesebbet, illetőleg ipar­kodjam a kiadásokat csökkenteni. Ami a többkeresést illeti, erre nyílnak bi­zonyos lehetőségek. A Nemzeti Színház ugyanis reperíoir-szinház. Nekünk kezdve a legmoder­nebb bohózattól, vígjátéktól, egészen a leg­klasszikusabb drámáig mindent elő kell ott adnunk. A helyzet tehát nálunk lényegesen nehezebb, mint — mondjuk— egy magánszin­haznál, amely 2—3 szezondarabbal áll elő, amelyhez természetesen sokkal kisebb színészi garnitúra is elég. A Nemzeti Színháznak két­ségtelenül nagyobb számú művészre van szük­sége, mint ezeknek a magánszínházaknak. Saj­nos, a multakban talán kissé többet szerződ­tettek, mint kellett volna, én azonban ünnepé­lyesen kijelentem, hogy mióta kultuszminister vagyok, sem Hevesi igazgatónál, sem Wlassics igazgatónál egyetlen egy fiatal művészt, vagy általában szinészt nem pártfogoltam. De hogy a meglevő színészi erőket ki tudjuk használni, tényleg szükség van egy második kamaraszin­házra. amelyet remélem, hogy a jövő év őszén meg fogok tudni nyitni és akkor elérjük azt, hogy a Nemzeti Szinház minden szubevenció nélkül fenn fogja tudni magát tartani; ehhez különben már ma is közel vagyunk. Itt legyen szabad leszegeznem egy tényt. Most már a harmadik Shakespeare-ciklusban vagyunk benne és mindhárom Shakespeare­ciklus táblás házak előtt folyt le. (Ugy van! Víiii van!) A mostani Nemzeti Szinház igen nagy nézőterü, megtöltéséhez 1400 látogató szükséges. Igen kedvező kulturjelenség, hogy olyan^ komoly előadások, mint a Shakespearé­előadások, táblás házak előtt folynak. (Helyes­lés.) Én tehát remélem, hogy ha sikerül még egy másik kamaraszínházat is létesíteni és en­nek révén a Nemzeti Szinház művészi sze­mélyzetét jobban kihasználni, akkor a Nemzeti Szinház a jövő évtől kezdve magát teljesen fenn fogja tudni tartani. Természetesen sokkal nehezebb a helyzet az Operaházban, mert sajnos, az Opera kicsi, ugy hogy még teljesen zsúfolt házak mellett sem keresheti meg önköltségét. Mindenesetre itt törekedni kell majd a személyzet bizonyos apasztására és ennél a pontnál kérve kérem ugy a nemzetgyűlés tag­jait, mint a sajtót is, hogy ha engem az állami pénzügyek mostoha helyzete rákényszerít bi­zonyos takarékossági rendszabályokra, ne méltóztassanak azok ellen felszólalni. A B-lis­íánál nem történik igazságtalanság ? A -B-lis­tánál nem bocsátanak el derék állami alkal­mazottakat? Ha azoknak el kell ezt viselniök, el kell viselniök a színészeknek is. És azt hi­szem, nem is teszünk jó szolgálatot — mondjuk — annak a fiatalabb színésznek, ha a Nemzeti Színháznál megtartjuk akkor, amikor ott sze­rephez nem juthat. Hiszen akkor teljesen elszokik a színpadtól, a közönségtől és saját művészi fejlődése szempontjából is sokkal jobb utat választ, ha — mondjuk — a vidéki színé­szet keretén belül keresi érvényesülését. Ha valaki ezt az indemnitási vitát végig­hallgatta, (Gaal Gaston: Olyan ember nincs!) annak az lehet a benyomása, mintha a magyar kultúrpolitikának csak egyetlen egy nagy kér­dése lenne és ez a numerus clausus. Egyesek határozati javaslatokat nyújtottak be a tekin­tetben, hogy töröljék el a numerus clausust, mások pedig viszont olyan irányban nyújtot­tak be határozati javaslatokat, hogy szigorít­suk annak végrehajtását Szóval a vélemények elágaznak, a látszat azonban mindén oldalról kétségtelenül az, mintha nekünk ma a kultúr­politikában nem is lenne más égető kérdésünk, mint ez a probléma. Nem csinálok titkot a'bból, hogy én a numerus clausust elvileg nem he­lveslem. Mert egy nemzetnek csak egy állhat

Next

/
Oldalképek
Tartalom