Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-225

266 A nemzetgyűlés 225, ülése 1924. népjóléti ministeriumban többször, a minister úrral személyesen beszélni ez ügyben nem volt szerencsém, ellenben az illetékes ügyosztályai azt mondták, hogy nekik ilyen alapjuk tudtukkal nincs. Én azonban inkább hiszek a minister urnák, mert ő jobban tudja, mi van a ministeriumában,mini az egyes ügyosztályoknak. Felteszem, hogy tényleg vau ilyen alapja. Felkérem tehát most már, hogy sürgősen legyen szíves ezen kis házhelyet igénylő emberek épit- | kezesének támogatásáról gondoskodni. Bizonyosra veszem, hogy a földműyelésügyi minister ur szivesen segíteni fog neki. Vég'tére is nem elég a házhelyet kiadni, inert ott házat is kell építeni és van olyan s'zegényember, akinek semmije nincs, aki nem képes a házat felépíteni. Valahogyan lehetővé kell tenni, hogy ezeknek építkezésében közreműködjünk. Hogy példát adjak a többi községeknek és a kormány figyelmét ráirányítsam erre a dologra, bátor vagyok ismertetni azt az igazán kitűnő és pompás megoldási módot, amelyet Mezőberény község képviselőtestülete ebben a kérdésben kidolgozott és a mmisterium elé terjeszt. Mezőberényben ugyanis 1921-ben 222 uj házhelyet osztottak ki, 1923-ban pedig 414 uj házhelyet. Ezeket már át is adták az illetőknek. Azonban ez a 636 uj házhely sem elégítette ki az összes igényeket ugy, hogy további házhelyrendezéwi eljárást rendeltek el. A kiosztott házhelyeken felépült eddig összesen 200 ház, még pedig az összes hatóságok elismerését kiérdemlő módon, rendezett, megfelelő épitkezéssel. A többi tulajdonos azonban nem bírja a maga erejéből felépíteni a házát. Van ugyan egyiknek-másikuak, majdnem mindegyiknek többé-kevésbé épitési anyaga, de az anyag egy része, leginkább a faanyag csupán a község segítségével szerezhető be, szintúgy a fedélanyagot is csak a község segítségével szerezhetik be. Ismerteni szándékozom a község elaboratumát, azért felolvasom belőle a következő részt (Olvassa): »Némely építkezni szándékozó anyagban és pénzben az épitési költségek 70—80 százalékát viselni képes, mások ennél kevesebbet. Viszont olyanok is vannak, akik legfeljebb 10—20 százalékkal tudnának hozzájárulni az építkezéshez, amihez hozzászámítandó a tulajdonosok által szolgáltatott munkaerő is. így tehát olyan kölcsön — mondja a község, — amely egyenként az építkezési kölesönnek 60 százalékáig terjedne, nem lenne alkalmas annak a célnak elérésére, hogy az arra leginkább rászorultak segítséget kapjanak családi házuk felépítésére. Ezért Mezőberény községe olyan kölesönt óhajtana, amely a remélhető összes épületek költségeinek 60 százalékát nem haladná ugyan meg, de amelyet a község a szükséglet mérvéhez képest kisebbnagyobb mértékben osztana el és az egész kölcsönért maga a község vállalná a teljes garanciát«. Mivel tehát az igénylők különböző vagyoni ^erővel rendelkeznek és a házat építeni szándékozók között van olyan, akinek semmije nincs, mig a másiknak van 70—-80 százalék vagyoni ereje és épitési anyaga, a község maga óhajtja az összes építkezésekhez szükséges épitési kölcsönt felvenni, saját maga osztja szét az igényekhez mérten az építkezők között, viszont az állammal, a kormánnyal szemben az egész kölcsönért, annak kam a tűzetéséért, amortizációjáért maga a község vállalja a teljes garanciát. r Azt hiszem, ennél egészségesebb megoldási módja

# a vidéki építkezésnek nincs, és mivel a t. népjóléti minister ur annak idején nekem is nagy megnyugvásomra kijelentette, hogy az ein január hó 18-án, pénteken. ilyen akciónak támogatására ő is szeretettel gondol és hogy neki a. ministeriumban erre külön alapja is van: bátor vagyok neki ezt az elaborátumot, ezt az épitési tervezetet átnyújtani, amely, azt hiszem és remélem, a többi községek számára is mintául, zsinórmértékül fog szolgálni. Mielőtt beszédem utolsó részére rátérnék, néhány szóval arról óhajtanék beszélni, hogy ezen a kis csonka Magyarországon nem látok egészséges magyar nemzeti közszellemet, pedig most már igazán magunkra maradtunk a saját házunkban és a sors borzasztó megpróbáltatása is kell hogy a legnemesebb érzéseket gerjessze fel bennünk. Nem látom a magyar nemzeti gondolkozást, a magyar nemzeti érzést megvalósítva, sein intézményeinkben, sem intézményeink szellemében, sem személyi berendezésében. Mély megdöbbenéssel ós igazán fájdalommal hallottam itt a múlt esztendőben, hogy az ország egyik legmagyarabb városában a magyar hadsereg tisztikarának állandóan német a társalgási nyelve, nem azért, hogy a magyar fiuk gyakorolják magukat az idegen idiomában, ami végtére is nagyon helyes volna, — hiszen meg lehetne honosítani, hogy például általában nemzetiségi kurzusokat rendezzünk tisztjeink között, hogy gyakorolják magukat ezekben a nyelvekben — hanem egész egyszerűen azért, mert nem tudnak rendesen magyarul beszélni. Erre én is tudok kiáltó példát. Megjelent Magyarország egyik községében egy ezredesi egyenruhába öltözött úriember. Mezőberényben történt ez az eset. abban a községben, ahol, mint mondtam, a pótadó 4000 százalék. Buzdító beszédet intézett a képviselőtestülethez és nagyon hazafias beszédben — a kormány engedélyére való hivatkozással — felszólította őket, hogy állítsanak emléket az elesett hősöknek. Be is mutatott több tervet, már kész szobormű-terveket. A község kiválasztott egy 170 métermázsa búzába kerülő tervet s a képviselőtestület elhatározta nagy lelkesedéssel és meghatottsággal, hogyha önkéntes adományokból nem folyik be ez a 170 métermázsa búza, akkor pótadóban fogja a lakosságra kivetni. E rendelkezésnek a pótadóra vonatkozó részét megfellebbezték. Nem is emiatt mondom ezt el, hanem elmondom, hogy felvessem azt a kérdést, vájjon ez az ezredes ur tényleg minister engedélyével vagy csak a maga szakállára utazik-e az országban; én azt hiszem, hogy ehhez az akcióhoz sok köze nincs a belügyminister urnák. Lehetetlenségnek tartom, hogy pótadókból, a szegény lakosság sujtásával akarjanak emlékműveket állítani Magyarországon; nem hiszem, hogy a belügyminister ur engedélyt adott volna neki ilyen községről-községre való házalásra. De hát ez az ezredes ur ezt a buzdító, hazafias, lelkesítő beszédét olyan tört magyarsággal mondta el, hogy alig értették meg a képviselő testületben. (Drozdy Gyula: Ilyet küldenek ki!) Ha a kormány ilyen dolgokat rendez, akkor miért nem küld ki egy magyarul kifogástalanul beszélő tisztet? Egyáltalában pedig hogyan lehetnek a mi honvédségünknek olyan tagjai, akik épen csak valahogy törik a magyar nyelvet! (Drozdy Győző: Csak azokat tartották meg!) Hiszen más országokban általában, még* magánszolgálatban sem tűrnek olyanokat, akik meg nem tanulják annak az államnak nyelvét, amelynek kenyerét eszik. (Szijj Bálint: Ha engedélye nem volt, miért állt vele szóba a képviselőtestület?) Én nem tudom, volt-e neki vagy nem;