Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-219

50 A nemzetgyűlés 219. ülése 19i ezt háborús betegségük vagy sebeik csakugyan indokolttá tennék. (Pikler Emil: így fest a nemzet hálája!) Olvasom, hogy Kanadában egy átlagos hadirokkant 100 dollár segélyt kap havonta, tehát 3 millió koronát, mig nálunk átlag 100 korona jár. Tudom, hogy a győztes és gazdag országok könnyen róhatják le anyagiakban hálájukat; és tudom azt is, hogy mi ennyire generózusak nem lehetünk. De ha száz milliárdokat juttatnak bankoknak nemzeti ajándék gyanánt (Ugy van! a szélsőbaloldalon.), ha csak Budapesten két milliárdot lehet elmulatni Szilveszter éjszakáján kávéházakban, bárokban; ha csak Budapesten tízezer luxuskutyának aranyélete van, akkor pirulhat szégyenében a magát kereszténynek és nemzetinek valló kormány (Meskó Zoltán: Nem is igen vallja már magát annak, csak részben!) és az a társadalom, amely olyan hitványul bánik a hadiárvákkal és azokkal a hősökkel, akik az önfeláldozásnak, személyes bátorságnak, az igazi lelki és erkölcsi férfiasságnak ragyogó, felséges példáit adták s a legelsők között ragyognak a népek hősi versenyében, annak dacára, hogy rajtunk kiviil álló tényezők miatt a háborút elvesztettük. , Hogy a Károlyi-forradalomban diadalmas szellem letépte a harctérről hazatérő magyar katonák gallérjáról a csillagokat, mellükről a vitézségi érmeket, hogy kipellengérezték őket sebeikkel és érdemrendeikkel együtt, azt értem; de hogy ez a keresztény és nemzeti jelleggel hivalkodó kormány sem méltányolja a magyar vitézséget, azt csak annak lehet betudni, hogy fogalma sincs róla, hogy Magyarország feltámadásának integráns részét alkotj El £t hadirokkantak becsületes ellátása, mert nyilvánvaló, hogy a nyomorgó hadiárváknak, vitézségi érmekkel kitüntetett kolduló rokkantaknak meglátása nem lelkesíti az embert hősiességre. (Drózdy Győző: Az unokáink sem lesznek hajlandók ugyanazt megcsinálni! — Propper Sándor: Egy zsemlyére valót kapnak egy hónapra!) Már pedig — és ebben eltérek baloldali képviselőtársaimtól — bármit is beszéljenek a oacifizmusról, a népek testvériség-érői, a kultúrfölény fegyvereiről, ha a katonai erények kivesznek belőlünk, előbb-utóbb minket is kitörölnek a nemzetek sorából. Annál sürgősebb a hadirokkantak ügyének rendezése, mennél nyomasztóbb a drágaság, amelynek terhe alatt főleg a szegények, özvegyek és árvák, munkanélküliek, rokkantak szenvednek. A drágaság ma világjelenség; a semleges és úgynevezett győztes államokban is megvan, pedig ezek nem vesztették el területük legértékesebb részeit, nem élték át a kommunizmust) és nem fenyegeti őket a jóvátétel veszedelme sem. Nem csoda tehát, ha ez a szörnyeteg főleg nálunk grasszál, hiszen elvették legértékesebb területeinket, legjobb gabonatermő vidékeinket, fánkat, vasunkat, aranyunkat, sónkat, fürdőinket, földgázunkat és megmaradt az Alföld, melyen 280.000 katasztrális hold a vad viz, 960.000 hold a szikes terület és nem tudom, hány százezer hold a siligóhomok. Ha még hozzávesszük, hogy Nagy-Magyarországon egy négyzetkilométerre csak 64 emher esett, csonka Magyarországon pedig 82 ember, nem mondhatja senki jó lélekkel azt, hogy a drágaságért csak a kormány felelős. Én sem állitom azt, hanem igenis hangoztatom, hogy a kormány helytelen és hebehurgya pénzügyi politikája is oka a drágaságnak. Mondok néhány példát. 800 korona az ára 4. évi január hó 9-én, szerdán. és 1200 korona az adója egy liter petróleumnak. Hat micsoda adórendszer az, amely egv elsőrendű, a legszegényebb néposztályok által hasznait közszükségleti cikknek adóját magasabbra szabja meg, mint amennyi az ára; vagy micsoda anomália az, hogy a külföldi bor épen feleannyiba kerül, min. a belföldi. (Pikler Emil: Kerülne, ha beengednék!) Beengedik egy részét, de kik használják fel! Jellemző a Mauthner és Wolfner bőrkartell tevékenységére, hogy a külföldről árcsökkentő célzattal behozott bőr felett is ez a bőrkartell rendelkezik, (Pikler Emil: A legnagyobb gazság!) egymás között osztják fel. Micsoda pártolása például a kisiparnak, hogy ettől az olcsó külföldi bőrtől elzárják, de azért kényszeritik, hogy az, olcsó külföldi bőrnek megfelelően kalkuláljon, ha nem akar az uzsorabiróság elé kerülni. Vagy milyen jogon mer a kormány egyáltalán árdrágitókat elitélni, amikor egyremásra 100 százalékkal emeli a vasúti tarifát, (Felkiáltások balfelől: A postát, telefont!) amikor a Devizaközpontnál 50 százalékos felárat számittat, sőt az államvasutaknál a külföldi pénznemek számításában is ráfizetést követel. Elég a példákból! A felhozol; példák is élénken illusztrálják azt, hogy Trianon és koronánk elértéktelenedésén kivül, amit különben részben szintén a kormány rovására kell Írnom, a kormány pénzügyi és gazdasági politikája az, amely részes a drágaság felidézésében. Különben bármi is legyen oka a* drágaságnak, az az egy bizonyos, hogy a gazdasági krizisnek áldozata a dolgozó magyar nép (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.), mert amikor mindent valorizálnak, vagy amikor mindéi! ugy, ahogy minden valorizálódik, a dolgozók munkájuk bérét nem állapithatják meg a gazdasági helyzetnek megfelelően. Pedig mi kellene éhez? Az óriási profit egy részéről való lemondás a dolgozók javára, egy kis áldozatkézség a dúsan zsákmányoló kapitalizmus részéről, a gyengéknek istápolása, néhány

/ bátor szociálpolitikai intézkedés a kormány részéről és ez a kérdés ezzel legalább ideiglenesen nyugvópontra lenne juttatva, mert ha azt hiszik, hogy a béregyeztető hivatal minden (Propper Sándor: Nincs is meg!), nagyon tévednek. De hogyha meg is lenne, akkor is a létminimum és az értékálló bérek biztosítása nélkül édeskeveset érne és ebben szociáldemokrata t. képviselőtársaimmal teljeseu és tökéletesen egyetértek. (Pikler Emil: Az ilyen beszédnek nincs hallgatósága az nem érdekli az urakat! — Halljuk! Halljuk!) Áttérek ezek után a kormány agrárpolitikájának bírálatára. (Halljuk! Halljuk! — Meskó Zoltán: Az is van?) Ma a parlament két harmadrésze agráriusnak vallja magát és annak vallotta magát különösen a választások alatt, de azért a legtúlzóbb gazdasági liberalizmus idején sem bántak mostohábban a mezőgazdaság érdekeivel, mint most. Ez az úgynevezett agrártörvényhozás már egy csomó törvényt hozott és ez az úgynevezett agrárkormány még több rendeletet bocsátott ki, de édeskeveset olyat, amely a mezőgazdaság jogos érdekeit szolgálta volna. Adótörvényeink i olyanok, hogy az összes termelési ágak közül j egyedül a mezőgazdaság az, amely valorizál| -tan rótta le vagyonváltságát és valorizáltan | fizeti adóját. (Erdélyi Aladár: Na, most mit szóinak éhez? — Beck Lajos: A legkönnyebben ! volt megfogható!) Egy rábaközi féltelkes kisI gazda több egyenes adót fizet mint a budai pesti értéktőzsde tagjainak nagy része és —-