Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-227

À nemzetgyűlés 227. ülése 192nyomása helyett a terhek igazságosabb megosztásával és a jövedelmek méltányos összhangbahozásával nem segitünk.« Dalnoki Kováts Jenő e tömör diagnózisa és orvosszere igaz. E kiváló statisztikus, aki hosszú évek óta a magyar közgazdasági élet üterején tartja kezét, súlyos kritikáját pozitiv adatok alapján irta. De az önző hatalom nem hallgat az orvos szavára. A konzervativizmusukban vak uralkodó osztályaink félnek az ujitástól. Mint a középkorban, ugy most is minden gondjuk a közterheknek maguktól való elhárítása. Az ujitó eszmét, a demokratikus gondolatot minden elképzelhető módon kompromittálni igyekeznek. Sőt a hazaárulás bélyegét is minduntalan rásütik — csakhogy ne adózzanak. így eshetik meg hazánkban az, hogy egy rettenetes világháború és forradalmak után is a pénzügyi politikánkat maradi obskúrus feudális szellem kormányozza. Méltóztatnak emlékezni, hogy a jövedelemés vagyonadó múlt évi tárgyalásánál bátor voltam rámutatni arra, hogy a magyar pénzügyi politika, a mai magyar pénzügyi gazdálkodás honnan veszi eredetét. Rámutattam arra és okadatoltam a Közgazdasági Szellem nyomtatványaival, hogy 1920-ban összeültek a mi pénzügyi korifeusaink és ott vitatták meg, hogy a jövőben milyen pénzügyi politikát csináljon a kormány. Teleszky János ezen az értekezleten azt mondta, hogy a magyar pénzügyi kormány csak ugy ránthatja ki a kátyúból az országot, ha olyan adópolitikát követ, amely az eddigi, tehát a régi adórendszert egyfelől kimélyiti, másfelől pedig olyan uj adónemeket vezet be, amelyekkel megtudja gátolni a papirkorona további nyomását. A magyar kormány 1920 óta nem csinál egyebet, mint, hogy egyik adót a másik után mélyiti ki, — hogy Teleszky szavaival éljek — és az egyik ujabb adót a másik ujabb adó után vezeti be, de csupa olyan adónemeket, amelyek kizárólag a szellemi, a fizikai munkásságot, a kisipart, a kiskereskedelmet, a kisbirtokos-osztályt sújtják, de megközelitő arányban sem érintik a nagybirtokot, a nagytőkét, a spekulációt. (Mándy Sámuel: A nagybirtokot hagyja ki!) Nem kivánok ismétlésekbe bocsátkozni, csak felemlítem, hogy ha önök kezükbe veszik a Budapesti Közlöny számait, nem találnak egy hetet, hogy a magyar pénzügyminister rendeletileg ne emelte volna fel a legfontosabb, a legelsőrendü közszükségleti cikkek árát. Nem találnak egy hetet, hogy a magyar pénzügyminister ne emelte volna szinte hónaprólhónapra a vámok tételeit. Nem találnak egy hetet, hogy a magyar pénzügyminister rendeletileg ne emelte volna a sónak, petróleumnak, cukornak, gyufának, ecetnek és nem tudom milyen más elsőrendű közszükségleti cikknek árát. {Zaj jobbfelöl.) Ugy tudom, az önök kerületében is laknak földmunkások, kisbirtokosok, kiskereskedő és kisiparos emberek és ezért a t. képviselő uraknak sem lehet közömbös, hogy a magyar kormány hogyan emelte ezeket a kizárólag csak kisembereket sújtó adókat, amikor ugyanakkor teljesen kihagyja a játékból a nagytőkét, a nagybirtokot, (Mándy Sámuel: A nagybirtokot nem hagyta ki, ez nem igaz!) Miután a t. képviselő ur ezt kétségbevonta és a képviselő urat ez nem érdekli, bátor leszek egy kis izelitőt adni belőle. Nézzük meg, miként drágitotta a kormány a legszükségesebb élelmi cikkeket. A kisgazda képviselőket ez rendkívül érdekli, mert az ő kerületükben is borzasztóan panaszkodnak e dolgok miatt, hiszen elsősorban a kisgazdákat terhelik ezek az adók. Ha olyan adónemeket is behoztak volna, amelyek nemcsak a kisbirtokososztályt nyomják, akkor egy szavunk nem lehetne, de í. évi január hó 23-án, szerdán. 359 mert ezt nern tették, igenis szavunk van hozzá. Itt van mindjárt a só. Ennek kincstári járuléka 1921-ben 1000 K volt, 1922-ben 2000 K, 1923-ban 6000 K, 1923 júliusában 18.000 K és ma már 48.000 K. A gyufa, amelyet a szegény emberek használnak,... (Nánássy Andor: Azok öngyújtót használnak! — Mándy Samu: Hát gazdag ember nem használ gyufát ! Mindenki használ gyufát ! Mindenki használ!) Igaza van önnek, de méltóztassék emlékezőtehetségét kissé jobban megerőltetni, méltóztassék Mándy igen t. képviselőtársamnak arra gondolni, hogy önnek van 12.000 katasztrális hold földje . . . (Nánássy Andor: Több! Téved! — Mándy Sámuel: Ötvenezer! — B. Podinanicsky Endre: Ez csak igazán nem tartozik ide!) Méltóztassanak nyugodtan maradni, én iparkodom egészen tárgyilagos lenni. Nem Mándy képviselő urat emlitem, hanem mondjuk Nagy Péter urat, kinek van 5000 holdja, vagy Krausz Simont, (Héjj Imre: Azt se emlitse!) akinek van óriási bankja. Nagy Péter nagybirtokos igen t. barátom, vagy Krausz Simon nagybankos barátom nem tud több gyufát elhasználni, mint a szegény ember, nem tud több sót, több cukrot sem megenni, egy hasa, egy szája van neki is, de a mellett van óriási jövedelme. Ezeknek a kisembereknek pedig nincs a mellett jövedelmük. A józan kormányzati politikának tehát annak kell lennie, (Forgács Miklós: Mindenkinek csak egy szája van, és egyik sem beszél ennyit! — Zaj balfelöl.) Ez csak tárgyilagos megállapítás! T. képviselőtársam, ön mindig kiritt abban, hogy különleges bölcsességekkel traktált bennünket. Figyelmeztetem arra, hogy épen ön, Forgács képviselő volt az, aki egyik parlamenti beszédében ezeket a dolgokat ostorozta és az ellenzék kötelességének tartotta komolyan felfogni a dolgot és helyeselni önnek és ön most itt cinikus módon viselkedik. (Forgács Miklós: Az a különbség, hogy amikor én ezeket mondtam, nem volt a kezemben papiros, hanem átéreztem a dolgokat, aki pedig papirosról olvassa, az nem érzi át. — Zaj balfelöl. — Horváth Zoltán: Nagyon szellemesek az urak! — Patacsi Dénes: Ha összegyűjti az adatokat politikai szempontból, az egészen más!) Forgács képviselőtársamnak kétségtelenül korszakalkotó közbemondását majd a Borsszem Jankóhoz fogom adresszálni, hogy mosolyogjon rajta az ország. (Egy hang jobbfelől: Küldje oda az egész beszédét! — Patacsi Dénes: Igaz, a Borsszem Jankó a tisztességes gazdákat kifigurázza és maga is erre a szinvonalra helyezkedik, mint a Borsszem Jankó! — Peidl Gyula: Milliók nyomorúságából viccet csinálnak!) Ugyanaz a helyzet a cukornál. Méltóztatnak jól tudni, hogy a magyar kincstár minden különösebb szemhunyorítás nélkül képes megtenni azt, hogy a tömegfogyasztás tárgyát képező elsőrangú szükségleti cikk után kilogrammonként 4000 K-t vesz kincstári haszonrészesedés címén. A külföldiek ezt nem akarják elhinni, elborzadnak rajta és azt mondják, lehetetlen az ilyen kormányzati politika. Nálunk ez természetes, és önök ezen mosolyognak, humorizálnak. De kérdezzék csak meg a magyar asszonyokat, a magyar családanyákat, akiknek gyermekeik, aggjaik vannak, akiket el kell tartani és akiknek cukortartalmú élelem kell, mit szólnak az önök által inaugurált cukorpolitikához. (Szijj Bálint : Mit szólnak a ruházati drágasághoz 1) Igaza van a képviselő urnák, elmondtam . . . (Horváth Zoltán : Segitsenek rajta! — Szijj Bálint: A ruházati drágaságot nem a kormány csinálja!) . . . hogy ennek oka a kormány pénzügyi politikája. (Horváth Zoltán : A kormány dolga, hogy segit-