Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-226

298 A nemzetgyűlés 226. ülése 1924. évi január hó 22-én, kedden. Mielőtt a legfontosabb esetekre mutatnék rá, egy kis kitérő, egy kis bevezetésként emlitem csak fel, hogy lehetetlen addig megteremtenünk itt a konszolidációi, amig a csendőrségi és rendőrségi, közegek nem emelkednek a maguk hivatásának magaslatára, s amig olyan dolgokat látunk napról-napra, amelyek méltán elkeseríthetik ennek az országnak népét. A szociáldemokrata szónokok számtalan olyan esetet soroltak itt elő, amikor csendőrök és rendőrségi közegek ártatlan embereket jogtalanul, brutálisan bántalmaztak és vertek. íme, most jelentés érkezik hozzám Szekszárdról, hogy ott három rokkan! összejött azért, hogy a földreformban való részvételüket megbeszélhessék egymással, s ekkor megjelent közöttük a rendőrség egyik közege, magával hurcolta és a városházán, illetőleg a rendőrségen agybafőbe verte őket, úgyhogy két hétig munka nélkül voltak. (Felkiáltások jobbfelol: Ez tévedés! Lehetetlenség!) Ez a dolog annyira nem tévedés, hogy a bizonyítékokkal mindenkor szolgálunk és amennyiben nem igazak, én leszek az első ember, aki bocsánatot fogok kérni ezért attól a brutális és embertelen Kiss Ernő nevű fogalmazótól, aki a kommünben a direktórium előadója voll, most pedig ezeket a verekedése ket és vérengzéseket végzi. Szekszárdon kikapnak az emberek azért, mert a Népszavát, vagy az. Esti Kurirt olvassák. Van egy Horváth nevű defektiv, aki a trafikban áll és nézi, hogy ki viszi onnan a Népszavát, vagy az Esti Kurirt és aki ki meri vinni, annak másnap a rendőrséggel gyűlik meg a baja. Ezek a szegény, megvert rokkantak ügyvédet fogadtak maguknak, minthogy minden napra jelentkezésre rendelték be őket és az ügyvéd is megjeleni' érdekükben a rendőrségen. Másnap, amikor a rokkantak jelentkezni mentek, aírybafőbe verték őket, mert keresztény létükre zsidó ügyvédet mertek a maguk védelmére a rendőrségre küldeni. (Zaj half elől.) De itt van egy másik eset, amely szinvén a csendőrség brutalitásáról tanúskodik. Nem szivesén foglalkozom ezzel a témával, mert volt már alkalmam a nemzetgyűlésen, ebben a ciklusban felolvasni egy csendőri parancsot, amely arra oktatja ki a csendőrlegénységei, hogy miként kell ugy verni, hogy meg ne lássék, ki ne tudódjék és bár kértem a belügyminister urat, hogy a rendelet kiadói ellen indítsa meg az eljárást s bár eredeti okmányokkal rendelkeztem az ügyre vonatkozólag, úgyhogy azt letagadni nem lehetett, azóta hallani sem lehetett erről a dologról, a csendőrparancsnoknak pedig a hajaszála sem görbült meg, nem igen érdemes tehát ezekkel a dolgokkal foglalkozni, mégis annak bizonyítására, hogy -mindezt nem mi költjük: szivesen rendelkezésre bocsátom az alábbi levelet, mely a következőképen szól (olvassa): »Nagyrabecsült Szerkesztő Ur! Nem vagyok képes leirni azt a váratlan, de kimondhatatlan örömet, mely szivemet eltöltötte, mikor az önök újságja megérkezett hozzám, mert szivemből pártolom és szeretem. Velem igen sok jót tesz, lia olvashatom. Mert el kell hinni, hogy tanít, oktal, gyámja a szegényeknek és jó remény csillaga. Pedig nekem egy holtig tartó csúfos emléket hagyott, mégis pártolom. Akkor, mikor a felsőbb hatalom betiltotta a május 13 vagy 14-es újságot, este lámpagyujtáskor jött hozzánk két csendőr. Én már akkor ágyban voltam, az uram az istállóba végezte a dolgát a jószág- körül. Hogy mit beszéltek kint az urammal, azt nem tudom, mert egy régi hülés okozta nagy szót hallok. Az uram pedig, mint ilyen iskolázatlan, nem olvas újságot. Odajön közel hozzám olyan kérdéssel, hogy milyen újság jár nekem. Én ráfelelem, hát nem tudod. Mert a csendőr urak azért jöttek, hogy be tikarják szüntetni. Én mondtam, hogy mit bánom én, semmi közöm hozzá. Akkor az uram lép közel a ládához, mert látta, hogy gyűjtöttem az újságot avégett, hogy a fiam rendelte meg, de nem olvasta, mert katonai szolgálatba léptették, azért szedtem össze, hogy bármikor jön haza, hogy mindet átolvashassa. De amit az uramnak mondtak, hogy mutassa fel, íz az a ztalou volt. Én, mikor látom, hogy az összes újságot veszi elő az uram, akkor leszállok az ágyról és kér dem, hogy mit akarsz. Hisz ott van az asztalon. De nem mondhattam, de nem szólhattam csak annyit, hogy mit akarsz, akkor az egyik csendőr nekem ugrik a szuronnyal, hogy átdöf, a másik ordit oroszlánmódra, hogy mi maga, kommunista. Akkor mind a két kezem összeláncolta és mondta, mars a községházhoz. Az uram csak annyit tudott szólni, csak hagynak talán rávenni egy szoknyát, mert ugy akartak egy ingben, de mégis megengedték, hogy az uram kötött rám egy szoknyát és az összes újságot mind fel kellett vinni a községházhoz. Átnézték mind, de akit akartam mondani, hogy az asztalon van, azért hazaküldték az uramat, nekem pedig ott kellett ülni összekötve. csak akkor engedtek el, mikor átnézték, amit kértek. Mikor kisértek az utón, ész nélkül visitottam, rám jött a szivbaj, összerogytam, még akkor is rugdostak és puskatussal döftek. Mikor sirásom közt mondtam, van-e Istenük vagy lelkük, hogy egy szerencsétlen siket, szívbajos ötvenkét éves vén asszonnyal igy bánjanak egy újságért, akkor amilyet birt, ugy orditott, ha siket, ne olvasson újságot. Még a tiszalöki szoUgabiróhoz is be kellett menni urastól, de egy szót sem kérdett, csak az is orditott, mint a táltos, és mindkettőnket lezárással fenyegetett, hogy olyan újságot minek járatok. És mégis megörült a lelkem, most ismét megrendelem.« Szándékosan elhallgattam az újság nevét is, nehogy reklám színezete legyen a dolognak. (Kováts-Nagy Sándor: Mindenki tudja!) Csak az eset bizonyságául olvastam fel ezt a levelel, de egy másik esetre vonatkozólag is kezeim közt van egy levél, melyben szavavihető, komoly emberek állítják, hogy a csendőrség! és rendőrségi brutalitások nemhogy szűnnének, de napról-napra nőnek. (Mándy Samu: Tessék feljelenteni!) Ez a konszolidáció egy része. Addig pedig ebben az országban nem lehet rend, nem lehet .munka, amig ezeket a kelevényeket ki nem irtjuk. Szent meggyőződésem szei-int konszolidáció ebben az országban nem lesz addig, amig mindenekelőtt a kecskeméti kelevényt teljesen, véglegesen és örökre ki nem pusztítjuk ennek az országnak a testéből. A kecskeméti kelevény! nem lehet elkendőzni, nem lehet betakarni, mert az rövidebb vagy hoszszabb idő múlva, de mindenesetre ki fog fakadni, mert azt nem törvényesen, nem rendesen tüntették el és nem rendszeresen gyógyítják. Tudja meg végre ez az ország, hogy a konszolidáció-ellenesek ligájának főfészke nemcsak 1919-ben, de még ma is Kecskeméten van, ott tanyázik azon a környéken és ebben az országban egyáltalában nem lehet addig rend, amig véglegesen le nem számoltunk azokkal a tömeggyilkosokkal és haramiákkal, akik Kecskemétről fenyegetik ennek az országnak a rendjét és I közbiztonságnál. Nekem módomban van a nem-