Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-225

A nemzetgyűlés 225. ülése 1924. éri január hó 18-án, pénteken- 2?!, sem tudnak azon segíteni, hogy az egyes egyének jövedelme, keresete az árakkal valamiképen egyensúlyba hozható legyen. Ennek következtében én hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy egy rezsimváltozás ezt a legsúlyosabb tételt nem tudná meggyógyitani. Ha pedig remédiumként azt mondják, hogy bérbe kell adni, hogy részvénytársaságot kell belőle csinálni, erre válaszom az, hogy nem a név a lényeges a dologban, hogy igy vagy ugy hívják, a lényeg az, hogy ami kereskedelmi, üzemi szabály a magángazdálkodásban bevált, át kell ültetni az állami üzemekre, de az állami üzem, mint ilyen megmaradhat. Hogy pedig egy bérbeadás lényeges jövedelmeket hozzzon, ennek szerintem feltétlenül az volna a főeszköze, hogy kimélet nélkül emelje a tarifát addig, amig be fogja tudni hozni azt, amire a vasútnak szüksége van. Hogy akkor milyen felzúdulás következnék be, hogy ez mit jelentene itt ebben a Házban, azt a tapasztalatok után bővebben fejtegetni nem szükséges. Tényleg azonban vannak olyan körülmények, amelyek nagyon gondos megszivlelést kivannak. Ez a 2*5 millió aranykorona tényleg' nem elhanyagolható összeg, különösen a mi viszonyaink mellett. Az üzemi költségek 99 milliárdot tesznek ki. Ezekben az üzemi költségekben főként a szénárak szerepelnek, azután nagymennyiségben — a rekonstrukcióval kapcsolatban — bizonyos textiláruk is. A szénáraknál a békebeli árak tizenháromezerszeresére való emelkedésével állunk szemben, a textiláruknál pedig tizennyolcezerszeres árakkal, tehát óriási felszökkenés történt. És hogy a deficit nem nagyobb, ez abban leli magyarázatát, hogy a fizetések a békebelinek körülbelül ötezerszeresét teszik csak ki. Ennek következtében a megtakarítás tényleg a személyzeten történik. Ennél tovább menni itt nem lehet. Ami pedig* a kedvezői len bevételek okát illeti, ez igen világos és egyszerű. Körülbelül a Ruhr-vidék az útmutatás arra, hogy ezt az okot hol kell keresnünk. Poroszországban a vasút akkor került a legválságosabb helyzetbe, amikor a Ruhr-vidék megszállása a szénszállításokat majdnem nullára redukál,a és a vasút elesett fo jövedelmi forrásától. Mi Ruhr-vidék vagyunk az összeomlás óta. (Igaz! Ugy van jobb/elől.) Bennünket gyűrűvel fogtak körül, amely nem enged levegőhöz jutni és a mi államvasuti hálózatunk, amely nagy Magyarország szükségleteihez simult, ezzel teljesen megnyomoríttatott, mert mi g azelőtt öt vag*y hat határmenti ámeneti állomás voll, most, azt hiszem, harminchattal kell számolnunk s ezt mind személyzettel kell megraknunk. Továbbá a Bánságnak és Erdélynek elvágása következtében az alföldi vasutak a főalimentációtól elestek, aminek természetes, de nagyon sajnálatos következménye az, hogy az áruforgalom megcsappant, aminek következtében a legnagyobb jövedelmi faktor etemesen megcsappant. Ezt a katasztrófát egyes emberek kicserélésével, vizsgálatokkal, tanácsok felállításával nem lehet ellensúlyozni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Egyáltalában le kell mondani arról a reményről, hogy ez rövid időn belül szanálható. Ez egy uj folyamatot kivan meg, amelyhez türelem, kitartás, munka kell. Évek kellenek hozzá és addig" hiábavaló minden beszéd és ócsárlás. Természetes dolog, hogy egyes részletkérdések nyitva maradnak, hogy a devizaállapotok nagyon káros hatással voLak a vasútra, az kétséget nem szenved. De hogy állunk megint ezzel a devizakérdéssel vagy annak történelmi kifejlődésével? Méltóztatnak visszaemlékezni, hogy mikor — azt hiszem júliusban — nagy koronaesés volt, mennyire megkívánta akkor az egész, közvélemény a Devizaközpont felállítását. Hiszen a pénzügy minister elég nehezen ment bele. Természetes dolog, hogy amikor az egyik irányban megállítjuk a gazdasági élet hullámzását, ez bizonyos reakciót szül. Lehetetlen az iinézményeket egy csapásra ugy beállítani, különösen a mai körülmények között, hogy azok mindjárt hónapokra vagy évekre jók legyenek. A devizaellátás körül bizonyos nehézségek mutatkoztak és ezek a nehézségek erős visszahatással vohak az államvasutra és pedig abban a súlyos mértékben, hogy az anyagbeszerzés a külföldről rendkívül megvolt nebezitve, minek következtében csak késéssel lehetett bizonyos befektetéseket megcsinálni és ez egyik főoka annak, hogy az eredmény kedvezőtlen. Az sem hallgatható el, hogy a hitelek nyújtásánál épen az állami üzemek részesülnek igen mostoha elbánásban. Ez közismert tény. Amikor azonban végighallgattuk itt a Házbar is a mérföldes disputákat inflációról és deflá eióról, épen közbejött Németország példája ahol az infláció rettenetes hatásai már mutatkoztak. Egészen természetes, hogy amikor ez a példa előttünk állott, a pénzügyi kormánynak meg kellett húzni az infláció fékét és természetes, hogy a féket a legkisebb ellenállás irányában húzta meg. A magánintézetek jobban tudtak érvényesülni. Az állami intézeteknél az az expanzív erő nincs meg, aminek sajnos következménye az volt, hogy ott a hitel nem nyújtása nehéz gazdasági helyzetet terem.ett. Mindezekről a dolgokról már eddig is sokat hallottunk, de mégis szükséges erre újra és újra rámutatni, amikor mindig egyoldalú beállításban halljuk ezeket a dolgokat. Itt a kereskedelemügyi minister urnák ki kell állítanunk azt a bizonyítványt, hogy folytonos utánjárással, nagy energiával mindig próbált enyhíteni épen a hitelnyújtás csekélységéből eredő nehézségeken. Most pedig ott tartunk, hogy a régi tanozások törlesztendők s most ezt inflációnak nevezik. Én ezt igen szerencsétlen beállításnak tartom Amikor ugyanis mesterséges külső eszközökkel lenyomták koronánk értékét, magától érthetően ür támadt a fizetési eszközökben, aminek sajnálatos hatása épen a kifogásolt állami üzemekben mutatkozott legerősebben. Ha most ezt az ürt kitöltjük, ez nem infláció, hanem feltétlenül szükséges ellensúlyozó intézkedés arra, hogy életet leheljünk a megdermedt állami üzemekbe. Van azonban itt. még egy dolog*, amelyet egészen röviden föl akarok említeni, annál is inkább, mert Peyer képviselő ur szájából ezzel kapcsolatban olyan kifejezéseket hallottunk, amelyek az ő különbeni komolyságával nem állanak összhangban. Nevezetesen messze időkre nyúló, nem könnyen megoldha.ó, de olyan probléma, amellyel feltétlenül szembe kell néznünk: az ország villamosítása. Nemcsak a vasúté, hanem az egész országé. Ez az idea tökéletesen kialakult, nem éretlen fantom, nem ide-odadobálása eszméknek, ez ki van forrva. Itt egy ut van: a mi selejtes szenünk felhasználása végett az ország* megfelelő helyein elektromos központokat kell létesíteni, ezekkel be kell hálózni az országot és ennek a hálózatnak állandó nagy vevőt kell keresni. Ha