Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-224

À nemzetgyűlés 224. Mese 1924. évi január hó 17-én, csütörtökön. 24-7 álláspontját, hogy mi az államnak kitartott gyermekei volnánk, mert mi mostoha gyermekei vagyunk az államnak. Ezt azonban nem vádképen, hanem konstatálásul mondom, mert roppant örvendek annak, hogy üldöznek és elnyomnak bennünket, hogy a Kállayak ajkáról csak dorgatóriumot és szidalmat kapunk, mert meg vagyok győződve róla, hogy ami nem szenvedések, lemondások, nélkülözésen keresztül nő fel, az csak dérvirág, üvegvirág, amelyet az első májusi napok elpusztítanak. A mi életünk, a mi keresztény fajvédelmi eletünk annál erősebb, annál hatalmasabb lesz, minél több botot, lábrugást, minél több nélkülözést, ócsárlást kapunk arról az oldalról. Mi vértezve vagyunk és eszméink tudatában, igazságunk átérzésében állunk és vivjuk a harcot nemcsak azért a zsoldért, amit becsületes fizikai munkákért kapunk, hanem azért a lelki zsoldért, ami az én magyar szivemben, lelkemben él, hogy szolgálhatok ennek a szegény, mindenkitől megtaposott, megrugdosott magyar fajnak. Sándor Pál igen tisztelt fajvédő képviselőtársam még valamit mondott. Azt mondta, dolgozzatok igy és akkor győzni fogtok, mert mi csak azt nem akarjuk, hogy ti könnyen a helyünkbe üijetek. Ezt én a leghatározottabban visszautasitom, mert ez először is nem igaz, másodszor is nem igaz, harmadszor is nem igaz. Ezt épen a gyapjú esete bizonyítja. Amikor a Futura ily képen bonyolította le a maga dolgait. Kohner báró ur azonnal összehivta az Omke-t, félre verte a harangokat és amikor a Futura 10 millió lirát adott kölcsön a magyar államnak, azt mondta, hogy nem engedi monopolizálni a gyapjút, a koncból ő is részesülni akar, a Futura takarodjon el, az emberei menjenek el főszolgabírónak, rendőrnek vagy pandúrnak, birónak, tanárnak, hagyják a koncot nekik a kereskedőknek, mi legyünk a birkák, a gyapjút azonban hagyjuk nekik. Kohner ur azonban hiába tiltakozik az Omke-en keresztül, mi igenis elmegyünk a rongyig, a nyulbőrig, a gyapjúig és mindenen keresztül megfogjuk teremteni és ki fogjuk épiteni tisztességes, becsületes szociális munkával a magyar ipart és a magyar kereskedelmet. (Pikler Emil: Azonban bombák kizárásával! — Szijj Bálint: Az is elvegyül! — Lendvai István: Pénzügyi bombavetők, koronarontók kellenek ! — Pikler Emil: Nagy János Julianna is forradalmár volt Csongrádon! — Lendvai István: Csongráddal van bajuk! Nagyon hálásak önök a bombavetőknek!) Amikor a jövő Magyarországért dolgozunk, nem dolgoznánk eléggé, ha tekintetünkkel a jövőbe nem néznénk és ne védenénk meg a mi fiatalságunkat. Hiszen ő értük dolgozunk. Mi járjuk ezt az irtózatos kálváriát, amit a magyar sors erre a szegény nemzedékre rótt, azzal a hittel szivünkben, hogy a magyar jövő biztos és a magyar jövőt nem lehet semmiféle kis-, vagy nagyentente-féle gazsággal megsemmisiteni. Mindent elkövetünk, hogy ebben a keretben, amelybe az ideiglenes határ szőrit bennünket, erre a 14 vármegyére szorítkozva kiépitsük a magunk igazi nemzeti életét. Ebben a tekintetben azonban irtózatos mulasztások terhelnek bennünket, mert ha például a magyar kultúrpolitikát valamihez hasonlitani akarnám, nem tudnám máshoz hasonlitani, mint a cilinderes négerhez. Láttam egyszer egy képet, egy teljesen mezitelen négert, a fején cilinderrel. Teljesen lerongyolva, teljesen ruhátlanul szegényen és koldusán mi még mindig a nagy fantomok álmában ringatjuk magunkat. Hogy többet ne mondjak, ebben a szűk keretben ma is négy egyetemet tartunk fenn. E mellett lehet pro és kontra beszélni, vannak ennek az álláspontnak NAPLÓ XIX. támadói és védői. (Pikkr Emil: A kultúrának minél több forrása bugyogjon! Ez csak nem baj!) Nem mondom, nem foglaltam állást, csak azt mondtam, négy egyetemet tartunk fenn. Tudom, hogy ön mit félt. Gratulálok, fajvédő: a pécsi zsidó egyetemet félti. (Pikler Emil: Akkor le a kultúrával!) Nekem nem az egyetem fáj, nekem a népiskolák hiánya fáj. Amikor az egyetemet Szegedre levitték, — tanúm rá Kószó államtitkár ur, — a város nagyon szűkkeblű volt és én a fejére is kopintottam, hogy igy nem lehet kultúrát terjeszteni. A felső városban ugyanis két elemi iskolát szüntettek be ezért, hogy analfabéták Jegyének a szegedi gyerekek, ellenben a mindenfelől odamenekült zsidókat mindenfélére kitanítják. Nekem olyan egyetem nem kell. Nézzék csak meg az 1922-es költségvetést, amelyben 2 milliárd van felvéve a népoktatásra és IV« milliárd az egyetemekre. Nekem ilyen cilinder- és négerpolitika nem kell. Én a parasztjaimat akarom, — nem kisgazdának nevezem, hanem parasztnak, mert ezen a néven keresztül is tudom szeretni, a kisgazda maszlagolásból elég volt... (Zaj jobbfelőL) (Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Nem áll, roppant téved!) Nem az igen t. minister úrra értem. Én olvastam a minister ur kijelentését, amelyben a paraszt kifejezés ellen tiltakozott. De amikor én Tirolban egy némettel beszéltem, büszkén mondotta: »ich bin ein Bauer!« Én a legnagyobb tisztelettel vettem ezt tudomásul. (Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: De az más! Az nem jelenti a magyar parasztot.) Én azok ellen viaskodom, akik ezt a nevet lejáratták. Hiába változtatjuk meg a nevet, ha a fogalom ugyanaz. Épen olyan ez, mint a proletárdiktatúra idejében az a szokás volt, hogy a cselédre azt mondták, hogy háztartási alkalmazott, de ezzel szemben továbbra is olyan helyzetben maradt, mint amikor cselédnek hivták. Nekem tehát nem névbeli, hanem lényegbeli változás kell. Hiába hivják akár grófnak is az én magyar kisgazda testvéremet, ha ki van szolgáltatva, ha műveletlen, ha analfabéta, ha a csendőr ütlegelheti, ha a szolgabiró bezárathatja; én nem vagyok, boldogabb ezzel. Azt hiszem, teljesen megért engem a minister ur. (Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Dehogy!) Én az ilyen politika ellen, a copfpolitika ellen tiltakozom, amely strucctolakat dug a rongyai közé. (Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister : A strucctollakat másut keresse, azokat nem a kisgazdák között találja meg! — Felkiáltások jobbfelől: Ugy van! Est elhibázta 1) Tessék csak végig hallgatni! (Lendvai István: A magyar kapja a nevet, a zsidó a pénzt!) Azt mondom, legyen nekünk négy egyetemünk, nem bánom; ha közben a pécsi a zsidóknak megmarad, az ellen sem tiltakozom. De legyen minden tanyai gyermek iskoláztatva, hogy irniolvasni tudjon, az analfabéták százai ne szaladgáljanak iskola nélkül, mert aniig ezt nem csináljuk meg, addig itt minden csak a levegőben épült; hiszen, ha erős házat akarok épiteni, akkor a fundamentum pedig a falu, a tanya. (Ugy van! a balközépen.) Ez az én álláspontom. Az ellen tiltakozom tehát, hogy az állam az ügyvédek százait, ezreit (Zsilinszky Endre: Tizezreit 0 vagy mondjuk tizezreit neveli azáltal, hogy egyetemeket tart fenn. (Kiss Menyhért: Potemkinegyetemeket !), amelyeknek költségvetése majdnem annyi, mint az egész államháztartásé. Nem régen történt, hogy egy tisztességes, becsületes református tanitó jött fel lioszám Beregből és arra kért, hogy helyezzem el valahol. Azt kérdeztem, hogy: »Miért helyezzem el, amikor 85