Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-224

A nemzetgyűlés 224. ülése 1924. évi január hó 17-én, csütörtökön. 237 pénzügyministere volt. Stein a német birodalomnak volt a pénzügyministere;, amikor Napoleon a német birodalomnak nyakára hágott. Ekkor Stein nem azt mondotta, hogy menjünk és csókoljuk meg a franciák talpát, hanem azt mondotta, hogy: uraim, földhöz vagyunk verve, a földhöz vagyunk tiporva, egyetlenegy lehetőséget látok: önmagunkból meríthetjük az erőt. Lehetetlen logikailag és még Kállay pénzügyminister ur sem hiszi talán komolyan, hogy az az ellenség, amelynek minden érdeke az, hogy engem tönkretegyen, hogy vazallusává tegyen, amely, ha meghizlal is, csak a befogott kóser libának a sorsára akar juttatni, hogy kellőleg kihizlalva, a neki megfelelő pillanatban öljön le: hogy az engem talpraállitson, ez lehetetlen. Ez a Stein azt mondotta: uraim, itten csak egyetlenegy lehetőség van: a munka; önmagunkban kell megtalálnunk a talpraállás lehetőségét; a lemondás kell minden vonalon. Akkor is megállapították a hadsereg létszámát harmineezerben, de ő azt mondotta: még annyit sem fogok tartani, hanem iskolamestereim révén katonává fogok nevelni minden német anyától szült gyermeket. Megkezdte a takarékosságot minden vonalon. Hogy mi lett ennek a politikának a vége: a revánsháboru 1872-ben ! (Farkas István : Az összeomlás! — Szijj Bálint: Mi ugy tudjuk, hogy 1870—71-ben volt!) Akkor visszaadta Németország Franciaországnak a revánsot és a nyakára zuditott 5 milliárd hadisarcot, ami akkor őrületes nagy pénz volt. _ Most nézzük meg az 5 milliárd hadisarccal sújtott Franciaország sorsát. Akkor Thiers, a francia pénzügyminster azt mondotta: uraim, csak a fejünket nem szabad elvesztenünk; egy órai munkával több, egy frank napi keresettel több, s játszva ki fogjuk heverni a hadisarcot. És meg* is tették. (Lendvai István: Nálunk mindennap egy Siberrel több!) Győztek is vele. Mert egyetlenegy lehetőség van a megújhodásra, ha nem a gyilkosainktól várjuk a talpraállitást, hanem önmagunkban, istenadta képességeinkben keressük azt, a kitermelt energiánkban, mert hála Istennek, itt van még édes, jól fizető, drága anyaföld, izmos magyar kar é.s dolgozni szerető magyar gerinc, amely nem ijed meg _ a kapanyéltől, amely odaáll és az Isten napját felhasználva, az éjjelt nappallá, téve dolgozik és termel. Egy ilyen országnak tehát, amely nem eltartani akarja magát, hanem a maga véres verejtékével akarja kitermelni az élet lehetőségét, egy ilyen országnak mindenhez van joga, csak a kétségbeeséshez nincs. (Lendvai István: Nálunk nem a Stein, hanem a Marmorstein pénzügyi politikáját csinálják!) Uraim, tegyük fel hogy megkapjuk a 250 millió frankot. Ugyebár, vizsgálnunk kell az okokat, amelyek erre a sorsra juttatták a magyar közgazdasági helyzetet; mik csövezték alá ennyire a magyar koronát, hog*y ennyire elértéktelenedett és lezuhant. Azt hiszem, Reisinger t. képviselőtársunk mutatott rá — ha jól emlékszem — az állami üzemek nagy deficitjeire. Nyolc állami üzemnek — köztük a Máv-nak, a Postatakarékpénztárnak, a postának, a Magyar Állami Gépgyáraknak és a Magyar Állami Vasgyáraknak — összes hozadéka netto 100 millió magyar papirkorona, —vagy annyi sem, azt hiszem — az 1922. évi költségvetés szerint. Még a selyemtermelés is benne van ebben. (Mozgás a balközépen.. — Felkiáltások jobbfelől: Ne zavarják a szónokukat! Hárman vannak és kettő mindig beszél! — Derültség. — Szijj Bálint: Talán arra vannak berendezkedve, hogy közbeszólásokra válaszoljanak és innen nem kapnak közbeszólást! — Kiss Menyhért: Ezek fűszerezik az előadást. Ti csak hallgattok, mint a portiéi néma!) Még a selyemtermelés is benne van ezekben a deficites állami üzemekben, az a selyemtermelés, amelyet a magyar állam elég gondatlanul, vagy talán elég jól a maga szempontjából, bérbeadott a Magyar-olasz banknak, amely 1914-ben az olasz selyemtőzsdéken gyönyörű produktumaival és nagy mennyiségeivel a selyemárak alakulását az egész világon irányította s amelyet most bérbe adván a Magyar-olasz banknak, nincs r belőle semmi haszna, sőt évente 40 milliót ráfizet és lejáratta s úgyszólván semmivé tette a magyar s el y eint er melést. Ha talpra akarunk állani: ha nem akarjuk, hogy pénzünk folyton romoljék, mindenesetre első kötelességünk, hogy a behozatalt és kivitelt szabályozzuk. A behozatal és kivitel aránya 1922-ben még meglehetősen jó képet mutatott, mert akkor még ez a két tétel körülbelül fedte egymást. De akkor Kállay pénzügyminiser ur már észrevette: itt baj van, Isten tudja, miért, a magyar nyomorúság ellenére itt az emberek igényei ahelyett, hogy redukálódnának, folyton emelkednek. Ezért nagyon helyesen — tiszteletére mondom, egész tárgyilagos elismeréssel adózom neki — szigorította a behozatalt, felállította a devizaköz-pontot, amely pénzünk értékének szabályozó szerve és mint ilyen ad vagy nem ad — aszerint, amint szükségesnek tartja — behozatali vagy kiviteli engedélyt. 1922 és 1923 két első hónapját nézve, itt már óriási bajokat találunk. A behozatal folyton növekszik, mintha itt a jólét napról-napra növekednék. 1922 két első hónapjában pamutból behoztunk 10.276 métermázsát, de mái\1923 első két hónapjában 21.788 métermázsát. És így meg*y ez az élet minden vonalán. Egy olyan állam, amely a maga életszükségleteinek 100%-át termeli ki élelmiszer tekintetében, amely ma már hála Tstennek, a munka termelő hatása alatt 8 millió tonna szénszükségletéből 7-et maga produkál, amely ma már hála Istennek 5 millió kilogramm gyapotot termel, amelyből 4 milliót Olaszországba tud exportálni, ilyen hihetetlenül züllesztette le a maga pénzét! Nézzük csak meg, hogy mi ennek az okai Az a bankóprés, amelyről pedig Hódmezővásárhelyen maga a ministerelnök ur is elismerte, hogy be kell szüntetni, mert az inflációs politika megöli az országot. (Felkiáltás a balközéven: Az a választás előtt voll!) Hogy, hogyan állították meg a bankóprést, azt mutatja a következő táblázat. 1922 május 31-én a jegyforgalom 32 milliárd volt; 1923 május 31-én már 120 milliárd. Ebből az összegből kereskedelmi hitel volt 1922-ben 7 milliárd. 1923 május 21-én 75 milliárd. Nem is csoda, ha 1922 május 1-én 0-60-on állt a korona s 1923-nak ugyanebben az időszakában 0:10-re szökött le, hogy nem egészen egy év múlva oda zuhanjon le, ahol ma áll. Ha beszüntették volna — amint Ígérték — a fedezetlen bankó kiadását, vagy ha nem is szüntették volna be, de megfogadták volna azt, amit mondtak, hogy inflációs politikával lehet itt épitő munkát is végezni, és termelést produkálni, ha talán meghallották volna időközben, hogy cáfolat érkezett Kállay pénzügyminister urnák arra a kijelentésére, hogy papirkoronából nem lehet aranyat épiteni, mert Lloyd George azt mondotta, hogy: »nem a nagy valu-