Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-224
234 A nemzetgyűlés 224. ülése 1924. amely 1922 áprilisától 1923 április végéig- szabályozta a kérdést. Az eM>en megállapított illetmények a következők: A legénység- és altiszt, ha 50 százalékos rokkant volt, kapott havi 100 koronát, a 100 százalékos rokkant 400 koronát, a legénység özvegye 1922-ben, amikor a korona már 6-60-on állt, kapott 200 koronát altiszt özvegye 300 koronát, a havidíjasok özvegye 400 koronát. A nevelési illetmény minden gyermek után fejenként 50 korona volt. A szülőtlen árvák neveltetési díjul havi 80 koronát kaptak. Nemsokára belátta a népjóléti minister ur is, hogy ez tarthatatlan, mert hiszen az utalványozási díj meghaladja a kiutalt összeget és ezért szükségesnek tartotta, hogy az illetményeket újból rendezze. Ki kell jelentenem, hogy mintegy 300.000 ember tartozik a hadigondozó gondjaiba és 300.000 embernek sorsa, gondja, jelene, jövője van ennek a kérdésnek miként való rendezésébe belekapcsolva. A ministerium 1923 áprilisában már felemelte az illetményeket, az 500 milliót, mert ennyit osztott ki azelőtt a 300.000 segélyre szorult között. Jóval felemelte ezt az összeget és az; alábbi tabella mutatja, hogyan állapította meg az illetményeket: Az 50 százalékos hadirokkant legénység és altiszt kapott a felemelés után havi 200 koronát, a 100%-os rokkant 1200 koronát. A legénységi özvegy 400 koronát, az altiszti özvegy 600 koronát kapott, a havidíjas özvegye 1200 koronát, a gyermeknevelési díj 100 korona volt, a szülőtlen árvák nevelési díja pedig 160 koronában állapíttatott meg. 1923 augusztusától kezdve az 5280. sz. szabályrendelet értelmében járnak el az illetmények kiutalásánál. Ez vonatkozik a mai helyzetre is, ahogyan az állam ma látja el a hadirokkantakat, özvegyeket és árvákat. Eszerint a legénységi és altiszti rokkant, ha 50%-os rokkant, kap 20.000 koronát, a 100%-os rokkant 40.000 koronát, a 100%-os havidíjasok kapnak 80.000 koronát, az özvegyi járulék havi 4000 korona, altisztek özvegye után 6000 korona, havidíjasok özvegye után 8000 korona, a neveltetési díj minden gyermek után 1000 korona, a szülőtlen árs'-áké 3200 korona és a havidíjasoké 6000 korona. Megjegyzendőnek tartom e kérdéshez, hogy a népjóléti minister ur felemelte ugyan az illetményeket, de van egy rendelet, amely kimondja, hogy ha az 50 vagy 100%-os rokkantak olyan mellékfoglalkozása van, amely havonta 50.000 koronánál több kerestet biztosit neki, akkor már nem kapja meg a felemelt járulékokat. Ki nem keres ma 50.000 koronát 1 ? Hiszen a kiutalt összegből három napig sem tudja magát eltartani! Es az esetleg két szemét elvesztett világtalan rá van utalva arra, hogy kosárfonással tengesse életét, vagy pedig a két kezét vagy két lábát elvesztett ember rá van utalva arra, hogy kiálljon rikkancsnak az utcasarokra. Ha pedig már 50.000 koronát keres egy hónapban, nem kapja meg a felemelt illetményt. Ebben mindent látok, csak szociális megértést, nemzeti és keresztény felfogást nem. Mert lehet hivatkozni a kormánynak az ország nehéz anyagi helyzetére, a vesztett háborúra, de ha van kérdés, amelyben alkudni nem lehet, amelyet^ a nemzeti érzés, az irgalom, a szamaritánus érzés, jelenünk és jövőnk kényszerparancsa alatt inkább ma, mint holnap, meg kell oldani, ugy ez az a kérdés. Ha azoknak az embereknek, akiket kényszer, parancs odaállított a frontra, addig, amig itt a gazdagok vagyonuknak kezelése, címén fel voltak mentve, és akiknek, amikor verbuválták őket és kiküldték a frontra, azt mondták, menjetek, védjétek meg hazátokat, mert a jobb jövőért küzdőtök, olyan jöévi január hó 17-én, csütörtökön, yőért, amelyben nemcsak a gazdagok fognak kiváltságokat élvezni és hazát találni ebben az országban, hanem azok is, akik a mindennél drágábbat, az emberi életet áldozták oda a nemzeti gondolatért, földet fognak találni, ha nem is többet, legalább annyit, hogy tisztességes, becsületes, verejtékező munkával emberi életet tudjanak élni, mert többet a szegény magyar nem is igényelhet magának, ha Ígértek egy kis fedelet, ahol gyermekeit tisztességes, emberi módon felnevelhesse, ahol a magyar államnak uj adóalanyokat nevelhessen fel: akkor van egy kérdés, araely a maga kényszerével, etikai erőszakával reánk parancsolja, igenis, hogy e kérdésben ne vonuljunk el a szembehunyás kényelmes álláspontjára, hanem azt akármilyen módon, — ma inkább, mint holnap, ismétlem — végre valahára a magyar nemzet becsületéhez, presztízséhez hi ven oldjuk meg. (Dénes István: A kereszténységhez híven!) Itt hivatkózhatnám a szerb példára. Elismerem, hogy ők győztek, nekik könnyű adni, mert hiszen a mienkből adnak. De a maguk nemzeti politikáját követve, mindent megtettek arra, hogy azok, akik háborúban voltak, meg is találják a maguk jutalmát. 1917-ben, akkor, amikor a szerbek a mi megszálló csapataink elől Szerbiából menekültek, megjelent egy szerb napiparancs, amely minden katonának, aki a szalonikii és dobrudzsai fronton harcolt, hazajövetele után nyolc hold földet igért. Ekkor 12.000 embert tartottak nyilván ezen a két fronton. Hogy pedig a szerbek miként gondolkoznak, bizonyítja az, hogy noha 12.000 katona volt nyilvántartva, aki földet igényelt és de facto kapott is, Szerbiában ma már, a szerb agrárministerium kimutatása szerint, 100.000 dobrudzsai katona igényjogosultsága van bejelentve és mindegyiket, —elismerem, hogy idegen földből és nem is kiyánom, hogy nálunk ugyanezt cselekedjék, — földhöz juttatják, mert azt mondják, hogy aki katona volt, annak meg kell adni a maga jutalmát. (Ügy van! balfelől.) Hiszen hiába óhajtotta azt az örök béke barátja, szegény boldogult, néhai Giesswein Sándor barátunk pium desiderieimmal, hogy ne legyen több háború, mert egy befejezett háború rendszerint egy uj háború csirája. Ez igy volt és igy lesz. Akkor pedig ón, igenis, megvádolom a mags^ar kormányt azzal, hogy nem tartja becsületbeli kötelességének, hogy ezt a kérdést ugy oldja meg, hogy ne kelljen pirulnunk a szegény badiözvegyek és a tehetetlen hadiárvák előtt. Én, mélyen tisztelt Nemzetgyűlés, lelki örömmel hallottam, mikor a napokban a honvédelmi minister ur felállott és egy interpelláció kapcsán bejelentette, hogy a hadiemlékek felállításában és a hadi hőstettek megünneplésében a magyar közélet előljár egész Európában, egészen uj metódusokkal dolgozik. (Kiss Menyhért: Nem kerül pénzbe!) Megemlítette, hogy minden faluban hadi emlékeket állítanak fel, és megemlítette az ő gondolataképen, hogy e hadi kövek előtt minden katonának tisztelegnie kell. Én meghajtom az elismerés zászlajpt a honvédelmi minister ur előtt s koncedálom és aláírom, nyugtázom is, hogy igenis, Magyarországon követ már kapott az elesett hősök emlékezete; de ha az elesett hősök követ kaptak, akkor a hátramaradott gyermekek, sarjak és özvegyek kenyeret kérnek e szegény csonka országtól. Itt pedig nem lehet alkuvás, nem lehet olyan felfogás, amely pártállásra tekint «ettél megszavazza, vagy meg nem szavazz« az indítványomat, mert én ha-
