Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-224

A nemzetgyűlés 224. ülése 1924. tározati javaslatot adok be e kérdés mielőbbi teljes szociális megoldására nézve. Határozati javaslatom a következő (olvassa): »ITtasitsa a nemzetgyűlés a népjóléti ministert, hogy a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák ellátása és segélyezése tárgyában sürgősen terjesszen be olyan javaslatot a nemzetgyűlés elé, amely a segélyre jogosultak segélyösszegét a mindenkori létminimum szemmeltartásával állapit ja meg, s amely összeg a korona értékcsökkenése szerint automatikusan emelkedik. Gondoskodjék a népjóléti minister, hogy a hadigondozók és a vidéki szociálpolitikai osztályok a havi segélyt pontosan kiutalják. Mondja ki határozatilag a nemzetgyűlés, hogy a rokkantaknak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak járó segélyből akkor sem vonható le semmi, ha az illetőnek mellékkeresete van.« Ugyanis igazságtalannak tartom, ha levonnak az egyes illetményekből. Ha az a hadirokkant^ mondjuk, trafikot kap és igy az állam révén jut megélhetési forráshoz és jövedelemhez, akkor az ilyen levonást koneedálom. de más esetben nem. Pl. két szeme világát elvesztett hadirokkant, aki nyomorulttá, bénává téve jött haza a frontról, bizott eleinte a magyar állam szociális érzésében és Ígéreteiben, hogy majd emberileg megélhet; miután azonban látta, hogy 2—300 koronákat utalnak ki számára, amely összeget, — ahogyan egyik szociáldemokrata képviselőtársam nagyon helyesen jegyezte meg. — a posta nem akar, szegyei felvenni, mert több a portó, mint az összeg, mondom, amikor tapasztalta, hogy minden vonalon csalódott, elment tehát és megtanulta a kosárfonást, vagy valami ioari mesterséget, amelyet a nyomorúsága mellett űzhet: akkor, hogy az állam odamenjen és azt mondja: »Nini, te keresel az én 400 K-s havidíjam mellett, lestormolom tehát még ezt is és még ezt sem adom ki!« — ez minden egyéb, csak nem nemzeti, nem szociális és nem keresztény politika. (Ugy van! balfelöl.) Én igazán elragadtatással hallgattam tegnap öt órán át Horváth Zoltán kén viselőtársunknak tárgyilagos okfejtéseit ebben a kérdésben, és ugy találom, hoffy nasryon jól jegyezte meg egyik képviselőtársunk odaát, hogv ezt nem lehet pártkérdésnek Tekinteni- Ez mindnyájunkat érdeklő, mindnyájunkat átfogó kérdés, itt egy ország jövőjéről, gazdasági talpraállásáról van szó. Nem felelne mes tehát egyetlen percig sem egyetlen képviselőtársunk sem a feladatának, ha itt Fart pour Tart elkezdene ellenzékieskedni, hogy csak azért, mert te akarod, én nem akarom, és azért, mert te megszavazod, én juszt sem szavazom meg. Ezt a luxust ma nem engedhetjük meg magunknak, mert hiszen ahogyan a latin mondja: »Tam proximus ardet Uealegon!« — a felünk felett é<y a háztető és itt mindnyájunknak össze kell fognunk, hogy megmentsük, ami megmenthető és meg kell adnunk ebből a célból mindent annak a ministerelnöknek. akár Bethlennek, akár Kakovszky Ivánnak hivják, teljesen mindegy; de kell. hogy összefogjanak és elkövessenek mindent az ország s a szenvedő, a nfthéz és sötét iövőnek menő magyarság talpraállitása érdekében. Én e Háznak ama csoportjához tartozom, amely a kölcsön kérdésében nemzetünknek halálraitélését és a fölötte való utolsó halotti éneket, a circumdederumot látják. Nem vagyok pénzügyi szakértő, csak egyszerű, józan, paraszti magyar ésszel ültem neki, hogy tanulmányozzam a kölcsön tárgyalások minden fázisát u

)i január hó 17-én, csütörtökön. 235 és törvényhozói tisztségemnek vélek eleget tenni akkor, amikor idejövök, hogy elmondjam azokat a gondolatokat, amelyeket bennem ez a szörnyűséges kérdés támasztott és ébresztett. Megvallom, irigylem azoknak a nemzetgyűlési képviselőtársaimnak kényelmes álláspontját, akik azt mondják, hogy: itt van a kölcsön, meg vagyunk mentve, lesz 250 millió arany frank, bezúdul az áldás az országba, talpra leszünk állítva, a pénzünk stabilizálva lesz, megkapja gazdasági életünk a maga kenőolaját, itt megy minden aszerint, amint a mi akaratunk majd dirigálja, ugy, hogy a mi dolgozó becsületes magyar népünk végre talpraáll és boldogabb, konszolidáltabb, egészségesebb jövő felé halad. Én sajnos, nagyon szomorúan konstatálom, hogy ebben a bodog álomban nem tudok ringatózni. Engem egy gondolat irritál, az, hogy minden szokás, csak az nem, hogy valaki a hóhérjától várja a megmentését. Amikor az a nagy-entente és kis-entente összefogva mindent elkövetett, hogy bennünket földretiporjon, hogy bennünket lehetetlenné tegyen, hogy bennünket az egész világ helotáivá, dolgozó rabszolgáivá tegyen, én nem tudok bizni benne,— akárhogy hangozzék is a szavuk, én csak szirénhangnak tartom azt — hogy idejöjjenek és tarsolyukban 250 millió aranyfrankot csengetve a fülünkbe, szép ígéretekkel akarják újra behálózni a magyarságot. A szirénénekekből volt már elég részünk az entente részéről. Én csak egy konkrét esetre hivatkozom, a Millerand-féle kísérőlevélre. (Kiss Menyhért: Az is szirénének volt! Gyalázat!) Amikor aláirtuk halálos Ítéletünket, a trianoni gyalázatot, akkor fülünkbe ugyanezt az Eldorádót csengették, ugyancsak ezt a szépséges szivárványt mutatták és azt mondták: írjátok alá szerencsétlen, magatokra maradt magyarok, mert körül vagytok véve, de bennünk az irgalmas szamaritánus érzés, a humánus érzés dobog; hiszen adunk a szerződés mellé egy Millerand-féle kísérőlevelet, amely a határok igazságos kiigazítását teszi lehetővé a jövőre nézve. A megértés politikáját Ígérjük nektek, hogy boldoguljatok, talpraálljatok és haladjatok még megcsonkitottságotokban is. (Egy hatig a középen: Hazudtak!) Nem akarom azt mondani, mélyen t. Nemzetgyűlés, mert tartozom annvi tisztelettel ennek a^ Háznak, hogy arra a félre, amellyel ő most elég szerencsétlen, hogy Londonban tárgyalni kénytelen, ne mondjam azt, hogy hazudott, de mondiuk szépen, fejezzük kï magunkat uriasan (Kiss Menyhért: Becsapott!), hogy előkelően tévedett és a mi rovásunkra tévedett. Nekünk nem szabad, hogv ennyire rövid nvulfarknvi legyen az emlékezőtehetségünk. A Millerand-féle kísérőlevél itt riogat, hogy vigyázzunk, mert baj van. Bátor leszek a nemzetgyűlés figyelmébe ajánlani egy beszédet, amely ebben az ülésteremben hangzott el 1922 szeptember 16-án — szószerint benne van az 1922. évi 52. számú naplóban, — amikor Ulain Ferenc^ képviselő ur, akkor még a kormánypárt részéről, felállott és Kállay pénzügy minister szemébe a következőket, mondta: -»Meggondolták-e azt, hogy ha a magyar korona le talál romlani — akkor még 0.70-eii állt (Kiss Menyhért: Milyen magas volt!) — mi lesz annak politikai konzekvenciája.1 Nem méltóztatnak átnézni Ausztriába? Azt akarják, hogy srróf Bethlen István eery esztendő múlva — 1922 szeptember 16-án mondta ezeket — táskáját vegye és ál menjen Beneshez és Seipelhez és a jó ég tudja még kihez és ott