Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-222

182 ~A nemzetgyűlés 222. ülése 1924. évi január hó 15-én, kedden. katonák, akik igy gondolkoznak, nem is valami nagyon szivesen forgatták a bajonettet. Hiszen egészen természetes, hogy féltek attól a rosszabb világtól, amely a háború megnyerésével bekövetkezett volna reánk. Nem tudom tehát, hogy akkor, amikor az uralmon levő kormányzópárt egyik agilis, tapasztalatokban gazdag tagja, aki a harctereket végigjárta, a saját szemeivel látta és a saját füleivel hallotta és résztvett ezekben a vitákban, mint ahogy ő mondta és végigélte a forradalmakat, — ott egy hajszállal se töltött be kevésbbé jelentős szerepet, mint én, avagy más destruktiv elem, akinek ma csak megvetésben és lenézésben van része, — hogyan mondhatják ezek az urak és hogyan csinálhatnak maguknak reklámot abból, hogy ők kitartottak az ország érdekei mellett, hogy ők adóztak pénzzel és vérrel a háború érdekében és azután a zsidó és szocialista sajtó és a destruktiv banda lövöldözte ki a harctérre mérgezett nyilait s igy veszítettük el a háborút. Ehhez hasonló önvallomást ritkán hallottam, amióta a háborút elveszítettük. Ez engem végtelenül meglepett és gondolkodóba ejtett. Hiszen egy olyan illetékes magyar gazda, aki a saját állítása szerint — nem vonom kétségbe — hosszú időt töltött el a harctéren, ott tárgyalta ezt a kérdést és ezt a következtetést vonta le, amit itt bevallott. Akkor miért ez a folytonos alakoskodás, amely itt a másik oldalról bennünket állandóan ér, hogy mi vagyunk a háború elvesztésének okozója? Miért ez a folytonos széditése a közfelfogásnak, a nagyközönségnek? Hiszen ugylátszik, itt egyébről nincs szó, csak érezve a felelősség rettentő súlyát, bűnbakot keresve, egyszerűen a zsidó és a szocialista sajtóra és munkára akarják áthárítani azt a felelősséget, amelyet véleményem szerint és Forgács képviselő ur igazmondásával is igazolva önöknek kellene viselniök azért, hogy a háborút megindították, illetve belehagyták az országot sodródni. (Szabó István (nagyatádi) földmivelésügyi minister: Kik! Mi? — Bassay Kárply: Egyesek voltak! A minister ur ellenzékben volt! Mások voltak, akik kormányon voltak!) Az az egész politika, amit itt űztek, aminek azután gyászos következménye volt a háború elvesztése folytán a forradalom. Egyszer a minister úrtól, mikor közbeszólást kapott tőlünk, szintén kö/.beszólás alakjában azt a választ kaptam, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Én szintén azt mondom a minister urnák, élve az ön által mondottakkal, hogy nem általánosítok, szivesen elismerem, hogy voltak kevesen ebben az országban, szivesen elismerem és igazolom, emlékszem rá, a minister ur sem tartozott a háborúra uszítók közé annak idején, tehát ne méltóztassék magára venni azt, amit mondottam. Azonban kétségtelen, hogy uralkodott ebben az országban egy politika, amely nem tudta és nem is akarta kivonni magát a háború alól, természetesen nem számolva a rettentő következményekkel, amelyeket egy elvesztett háború magával hozhat. (Pikler Emil : Az elvesztett háborút is folytatták még egy ideig.) Egyébként Conrad emlékirataiból gyönyörű dolgok kerülnek napvilágra és én csodálom, hogy ez emlékirat megállapításai ellenére még a mai napig is vannak emberek, akik kísérleteznek azzal, hogy az ilyen nagyszerű és hiteles önvallomás után is. a háború elvesztéseért és az azután következő dolgokért a felelősséget a zsidóság és a szocializmus nyakába akarják varrni. (Rassay Károly : Komoly ember nem mond olyant !) A Rupert képviselőtársam által előterjesztett deklaráció és az azt követőleg általa elmondott beszéd után a ministerelnök ur felállott és válaszolva arra, erélyes hangon szögezte le magát a mellé az álláspont mellé, hogy ebben az országban pedig ő rendet fog csinálni, nem fog megszaladni és megfutamodni semmiféle hatalom, semmiféle erő elől, és mindenki el fogja venni méltó büntetését, aki a múltban elkövetett gazságokhoz hasonló gazságokat a jövőben el merne követni és az az elkövetettekért pedig szigorú megtorlást igért. Egyik képviselőtársam, azt hiszem. Létay képviselő ur, közbeszólott akkor, és közbeszólása ugy szólott, hogy; »akárminő magasan van az illető?« Erre a ministerelnök ur a lehető legnagyobb felháborodással utasította vissza a közbeszólásban foglalt tendenciát, amint ő mondotta^ mert nem tudom, hova gondolt, azonban a képviselő ur megmagyarázta a közbeszólás értelmét, amiből én körülbelül azt magyaráztam ki, hogy a közbeszólás a magasság alatt olyan brigád-parancsnok-féléket vagy valami ilyen hatalmasságokat, nagyságokat értett, akiknek de fakto hatalom van a kezeben, akik a kormány és a fegyveres erő mellett olyan fegyveres és tényleges hatalmat jelentenek, amellyel ebben az országban mindenkinek, még a ministerelnök urnák is számolnia kell. A ministerelnök ur szinte olyan erélyesen cáfolta meg ezeket a dolgokat, hogy az országközvéleménye most az egyszer letért az eddigi útról és kezdett hinni a ministerelnök urnák. Tudniillik ezelőtt ugy történt mindig, hogy amikor gazság, atrocitás, tömeggyilkosság vagy bombavetés történt, akkor az illetékesek, sokszor talán a nemilletékesek is felálltak az ország színe előtt és azután fenekedtek, hogy majd meg fogjuk mutatni, hogy rendet csinálunk stb. stb. A nagy, hangzatos nyilatkozatok elhangzottak, azután minden maradt a régiben ugy, ahogy volt, a gyilkosok szabadon jártak és garázdálkodtak tovább kényük-kedvük szerint épen ugy, mintha ebben az országban nem volna csendőrség, rendőrség, vagy ha van, annak egyéb rendeltetése nem volna, mint a szakszervezetek üldözése és azután a szegény, ártatlan, fegyvertelen szocialisták állandó szekirozása. Most azonban az a forma, ahogyan a ministerelnök ur megnyugtatta a közvéleményt, — megvallom őszintén — kissé hatott. Az emberek lelkében bizonyos megnyugvás kezdett kialakulni és ugy okoskodott, különösen a polgárság, hogy most már ugy látszik, arra a helyes útra tértünk, amelyre már régen kellett volna térni. A ministerelnök ur többek között beszédében dezavuálta a ministerelnök-helyettes urat, aki azt mondta annak idején egy nyilatkozatában, hogy ez esak egy közönséges gaztett. A ministerelnök ur őt dezavuálva, mint mondottam, megállapította, hogy ez nem közönséges gaztett, hanem ebben igenis rengeteg politikai tartalom van és azt mondta, hogy igenis erősen fenforogni látszik az, hogy a bombarobbanás szálai az Ébredő Magyarok Egyesületéhez vezetnek. Mi sem természetesebb ezek után, mint hogy minden józan agyvelő erre azt gondolta és azt hitte, hogy tekintet nélkül arra, hogy a robbanás szálai az Ébredő Magyarok Egyesületéhez, annak nemzetvédelmi osztályához, avagy Magyarország koronázatlan királyához, Héjjas Ivánhoz vezetnek-e, — az teljesen mellékes — de itt kormányhatalom... (Zsirkay János : Ki a koronázatlan király ? TJllmann ! Pikler képviselő ur megállapitotta!) Annyi van, amennyit parancsol. Az én felfogásom az, hogy Magyarországon a konszolidáció annyira előrehaladt, hogy minden jobban meszelt házban lehet egy-egy koronázatlan királyra akadni. Aki veszi magának azt a bátorságot és szabadságot, hogy kinevezi magát első helyen kereszténynek, azután nemzeti hősnek, stb., szidja a szocialistákat, esetleg beüti a fejét egypár