Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.
Ülésnapok - 1922-222
1?8 Â nemzetgyűlés 222. ütése 192 mindig egy áttörhetétlen falba ütközünk, az egységespárt ezeket hol némán, hol kiabálva tudomásul veszi, azonban egy csepp törekvést sem íróasztalunk arra nézve, hogy végre valahára ezek a sérelmek orvosoltassanak. Pedig méltóztassanak elhinni, igen tisztelt Nemzetgyűlés, hogy amig az általunk itt hangoztatott kérdések megoldást nem nyernek, addig mindig keményen szemben fogunk állani egymással; és amíg mi itt leszünk ebben a nemzetgyűlésben, addig ezeket a követeléseket, ezeket a vágyakat, ezeket az óhajokat, amelyek megvalósulása nélkül mi el sem tudjuk képzelni Magyarország talpraállitását, a legerélyesebben képviselni fogjuk. (Reisinger Ferenc: Megcsinálja Nagyatádi !) Le kell telnie annak az időnek, amidőn bennünket s a mi törekvéseinket minden tekintetben csak negligálni akarják. Végrevalahára — mint beszédem folyamán emiitettem, — végét kell szakítani ennek az állapotnak, mert beláthatják önök is, hogy ha forradalmat dédelgetnek, ha ellenforradalmat dédelgetnek, ha nem akarnak kiábrándulni a forradalom és ellenforradalom légköréből, ez az ország pusztulását vonja maga után. Be kell látniok önöknek is, hogy ha igy csinálják tovább a dolgot, ha igy irányítják önök kormányukat, vagy a kormányuk önöket, akkor bekövetkezhet, hogy ez a szerencsétlen csonka ország Lengyelország sorsára, jut. Zalaegerszeg? Hát ezzel akarják önök megoldani azokat a nagy problémákat, amelyek előttünk állanak 1 ? Zalaegerszeg! fàn megnéztem ott azokat a szerencsétleneket, akik be vannak fogva a drótsövények közé. Kis tehetetlen senkik, akik ha kikerülnek az életbe, se nem osztanak, se nem szoroznak. Csontos képviselőtársam is azt jelentette ki annakidején, hogy bűn és lelkiismeretlenség ezekért az emberekért ezt a fogolytábort és ezt az egész apparátust fentartani. Méltóztassanak elhinni, hogy amig Zalaegerszeg áll, amig minden bűn nélkül szerencsétlen emberek oda internálhatók és éveken keresztül tarthatók a drótsövények között, addig részünkről béke nem lehet. Erkölcsi kötelességünk nekünk, akik magunk is voltunk az internálótáborban, akik voltunk internálva és akik azzal a tudattal voltunk internálva, hogy semmi néven nevezendő bűnt nem követtünk el, — mert hiába akarták ránk húzni az 1878. évi V. t.-eikk bármelyik paragrafusát, nem lehetett — mondom, nekünk, akik ott éltünk, ott szenvedtünk, akik ott kínlódtunk, erkölcsi kötelességünk mindaddig küzdeni, amig az internáló tábort fel nem oszlatják. Mégis csak tűrhetetlen állapot az, hogy annak a közigazgatási munkának eredményeként, amelyet, azt hiszem, nagyszerűen jellemeztem beszédem előbbi részében, minden egyéb ítélet nélkül ennek a közigazgatásnak intézkedése nyomán odaküldhessenek bárkit, akinek a szép- szeme nem tetszik a közigazgatási hatóságoknak, hogy a szolgabíró azt, aki neki nem tetszik, egyszerűen elküldhesse Zalaegerszegre, hogy azután ott üljön éveken keresztül. Amikor erről beszélek, rágondolok azokra a szerencsétlenekre, akik az ellenforradalmi bíróság ítéletei nyomán kerültek a bör+önbe. Más légkör volt ezelőtt négy esztendővel, mint amilyen most van; máskép mérlegelték akkor az elkövetett bűnöket, mint ahogyan mérlegelik most. Az első pillanatokban az ellenforradalmi bíróság felállitásakor olyan eseményekért Ítéltek el embereket tíz esztendőre, amilyen cselekményekért most nem ítélnék el annyira. És ott ülnek azok a szerencsétlenek politikai bűnökért már hosszú esztendőkön keresztül a börtönben és nincs, aki segitségükre legyen. Méltóztassanak elhinni, hogy amíg az amnesztia kérdése dűlőre nem jut, addig ezekből a padokból az amnesztiáért verekedni 4. évi január hó 15-én, Icedâen. fogunk. Mert mégis csak tűrhetetlen állapot az, hogy közönséges gyilkosok szabadon járjanak az utcán, azok pedig, akik semmi bűnt sem követtek el, évek hosszú során át börtönben üljenek és várják végnélkül az idők folyását, hogy valamikor kiszabaduljanak. Megértem, és egy pillanatig sem akarom menteni azokat, akik gazembersóget követtek el; megértem és egy pillanatig sem akarom menteni azokat, akik büntetendő cselekményt követtek el, akik loptak, raboltak, gyilkoltak, ám vegyék el méltó büntetésüket. De hogy szerencsétlen embereket, akiknek esetleg eljárta szájuk a forradalmi időkben, ezért izgatás címén dugjanak be a börtönökbe tiz esztendőre; ezt egy cseppet sem tartom igazságosnak, sőt a legnagyobb igazságtalanságnak tartom és ezek részére igenis, akarjuk, hogy minél előbb amnesztiát adjanak. Különösen, amikor látjuk azt, hogy Somogyi, Bacsó Béla, Cservenka gyilkosai nem akarnak előkerülni. .. (Kószó István: Hát a Hollánok gyilkosai! Az nem fáj Szeder képviselő urnák?) Azokat felakasztották, méltóztassék megérteni! (Kószó István: Ugye, azt bocsássuk meg! — Kahók Lajos: Megtorolták a bűnt! Hányszor akarják megtorolni?) Azt mondtam az előbb igen t. képviselő ur. hogy aki gazságot követett el, aki rabolt, aki gyilkolt, az megérdemli sorsát. Ezt mondottam, igen t. képviselő ur, Mégis csak tűrhetetlen, aki a diktatúra után rabolt és gyilkolt, szabadon grasszáljon az utcán, hogy azt glorifikáliák, dicsőítsék. (Zaj és ellenmondások jobbfelöl és a középen.) Amig itt leszünk, hangoztatni fogjuk ezeket mindaddig, amig a bűn méltó büntetését el nem veszi, mindaddig amig gyilkosok, rablók és betörők szabadon járnak az országban, ugyanakkor, amikor tisztes séges emberek a börtönökben és internálótáborokban kénytelenek lakni. Mindezek következtében, ha összegezni akarom mondanivalómat, a következő konklúzióra jutok: a kormány politikája olyan, amely a mi felfogásunk szerint nem felel meg az ország órde keinek. Az ón szempontomból különösen súlyos bűn terheli a kormányzatot azért, mert Magyarország legnagyobb társadalmi rétegét, a mezőgazdasági munkásságot teljesen szociálpolitikai tekintetben elhanyagolja, nem törődik vele, de annál kérlelhetetlenebbül üldözi, amikor szervezkedni akar, amikor a szervezkedés segítségével akar saját gazdasági helyzetén segíteni. A kormány ahelyett, hogy az egyesülési és gyülekezési jogot minden polgár számára biztosítaná, hogy ennek az országnak minden polgára élhetne az egyesülési és gyülekezési jog törvényben biztosított szabadságával, minden lehető és lehetetlen, kétszínű fegyvert és eszközt felhasznál arra, hogy különösen a munkások szervezkedési szabadságát megakadályozza. Ha emlékezetükbe idézem még a ^ Somogyi és Bacsó esetet, az amnesztia kérdését, az intern ál ótáborok kérdését, azt hiszem eléggé megindokoltam abbeli álláspontomat, hogy á szőnyegen levő indemnitási javaslatot nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Csik József jegyző: Petrovácz Gyula! Petrovácz Gyula: Mélyen t. Nemzetgyűlés! A hosszura nyúlt indemnitási vita során egyre vártam, hogy valaki azok közül, akik a munkásságnak hivatott vagy legalább is hivatásos képviselői, szóbahozza a budapesti munkásságot sújtó azt a nagy csiipást, amely azzal jellemezhető egy mondatban, hogy Budapesten ezidőszerint 30.000 munkás van munkanélkül. (Kabók Lajos: Beszéltünk már erről is! Fogunk is még beszélni róla !) A munkásság képviselői azonban erre aránylag kevés hangot találtak, annál több hangot találtak
