Nemzetgyűlési napló, 1922. XIX. kötet • 1924. január 08. - 1924. január 25.

Ülésnapok - 1922-220

106 A nemzetgyűlés 220. ülése 1924. annakidején, ha előveszi azt a maga részéről az a kormány, amely iránt a legteljesebb bizalommal viseltetem, meg- fogom szavazni. Addig a magam részéről eleget teltem azzal, hogy felfogásomnak kifejezést adtam. Ennek következtében — hogy ugy mondjam — bizonyos csekély körben, ennek az én felfogásomnak igyekeztem hiveket szerezni. Demokráciáról beszélnek, t. uraim. Engedelmet kérek, hiszen mi, akik itt ülünk, kevés kivé; éllel, igazán nehezen lehetünk arisztokraták. A demokráciát azonban ugy értelmezzük, hogy mindenki elfoglalhassa a társadalomban szellemi vagy testi képességeinél fogva az őt megillető helyet. Ebben a tekintevben az egységespártról igazán nem mondhatják azt, hogy korlátokat állítana fel, mert csonka Magyarországon mindenki eljuthat oda, ahova képességénél fogva eljutni jogosult ; ellenben a demokráciának azt a fajtáját, amelyben három és fél esztendővel ezelőit részünk volt, igazán nem várja vissza senki. (Propper Sándor: Nem tudnak tőle szabadulni!) Azt hiszem,önök sem íxondolják demokráciának azt, hogy az ország ügyeinek intézésében kizárólag anintelligens emberek vegyenek részt. (Lendvai István: És kizárólag a pubik !) Nem elég az intelligenciához az, hogy valaki itt-ott annyi meg amennyi agitatorius tanfolyamot elvégzett; ez őszintén mondva, minden pártnak legveszedelmesebb terhe. Mert ha valaki kiképezte magát arra, hogy egy népgyűlésen a. publikum előtt elmondhasson pár beszédei, már azt gondolja magáról, hogy hivatott az ország ügyeinek intézésére. Én hosszú idő óta tanulok, nagyon sokat tanulok s annak ellenére beismerem, hogy nagyon keveset tudok: de talán a tanultság és a készültség az egyik feltétele annak, hogy az ember belássa, hogy milyen sokat kell még tanulnia.. (Lendvai István: A szellemi képesség!) Bocsánatot kérek, ha több kérdésre nem terjeszkedem ki, mert számolnom kell az idővel s csak ötletszerüleg érintek néhány olyan kérdést, melyet a mai időben aktuálisnak tartok. Azt mondjuk, hogy többet kell termelni. (Halljuk! Halljuk!) Folyton a többte-rmelésről beszélünk. De kérdem, el lehet-e képzelni nálunk többtermeíést mai utaink mellett? Aki az országot végigjárja, nagyon jól tudja, hogy vannak vidékek, amelyek heteken, sőt hónapokon kereszti egyáltalában inegközelithetetlenek.Épen ma délután olvastam valamelyik újságban, hogy a kereskedelemügyi ministeriumban készen van az uti Programm, örömmel üdvözlöm ezt, s remélem és elvárom, hogy ennek alapján legfeljebb három esztendő alatt ki lesz építve Magyarország egész uti hálózata. (Felkiáltások a jobboldalon : Huszonöt év alatt!) Jön ugyan a külföldi kölcsön, de nem hiszem, hogy abból utakat fogunk épithetni, mert itt lesz az ellenőr, a revizor; ellenben minden esztendőben van a gazdálkodó közönségnek, a falunak, pár napja, amelyen nem tud egyebet csinálni, mint hogy várja a jobb időt. Azt gondolom, ezeket a naookat fel kell használni és kényszeríteni kell községeinket arra, hogy saját maguknak mesrcsináliák útjukat. Ezen három esztendőn belül a falu a fogát fogja ugyan csigorgatni, de bárom év múlva áldani foe'ja azt, aki őt erre a munkára rákényszeritette, (Vau van! Ugy van ! a jobboldalon.) Hogy csak egyet említsek fel, a kerületemben levő gibárti Hernád-hid közveszélyes állapotban van, pedig* csak a pallóit évi január hó 10-én, csütörtökön. kellene megújítani egy vashidnak. Nyolc hónapja, hogy megállapították az illetékes t tényezők, hogy ezeket ki kell cserélni és át kell festeni a vasalkatrészeket, mert különben megeszi a rozsda és nem vagyunk képesek odáig jutni, hogy a három kilométerre fekvő erdőből kitermelt tölgyfából ezt megépíthessük. Folyton többtermelésről beszélünk. Ha elgondolom, hogy ma a műtrágya szállításának költsége olyan nagy, hogy teljesen képtelenség: a műtrágya felhasználásával egy esztendő alatt többet produkálni, mint amennyibe kerül a szállitása, mégis csak kérnem kell a kereskedelemügyi minister urat, hogy siessen segitgitségére kollegájának, a földmivelésügyi minister urnák és amint az más intenzive gazdálkodó országokban történik, szállítsa le a minimumra ennek a cikknek a fuvartételét. szállítsák a műtrágyát a vasúton ingyen, csakhogy többet tudjunk termelni. A többtermelés szempontjából szükségünk van szerintem a komolyabb iskoláztatásra, szükségünk van arra, hogy azt a négy évet necsak ugy-ahogy töltse el a gyermek az iskolában, hanem komolyan foglalkozzék tanulmányaival, és ha lehet, töltsön el ott még- négy esztendőt és az a négy évfolyamú felső elemi iskola polg'ári képesitéssel bocsássa ki a g-yermeket az életbe, hog-y hasznos, okos, értelmes segítőtársa lehessen az apjának. Lehetetlenségnek tartom azonban ma a komoly iskoláztatást, amikor az a falusi gyermek, eltekintve a jómódú gazda gyermekétől, az irkát, mes: a tankönyvet sem képes megvenni. (Uau van! Ugy van! a balodalon.) Körülbelül egy esztendővel ezelőtt olvastam, hogy a Magyarországi Tankönyvszerkesztők Egyesülete elhatározta, hogy, ha a kiadók a jövőben is az eddigi módon uzsorázzák ki őket, nem fogrnak több tankönyvet irni. Elrémülve olvastam, hogy nálunk tankönyvszerkesztők egyesülete van. Pár évvel ezelőtt egy olasz elemi iskolai olvasókönyv volt a kezemben s elbámultam rajta, hog-y micsoda gonddal, művészettel és körültekintéssel van az megszerkesztve. Azt láttam belőle, hogy historikusok, geográfusok, költők, festők és művészek állottak össze, hogy ezt a kis elemi iskolai tankönyvet megszerkesszék. Benne volt abban dióhéjban Olaszországnak minden dicsőség-e és minden reménysége. Ha mi annak a gyermeknek ilyen egTséges kis olvasókönyvet tudunk odaadni, amely évtizedekre, vagy legalább is egy évtizedre elegendő, ha nem kell annak a gyermeknek esztendőről-esztendőre uj könyvet vennie, akkor kedves olvasmányt adtunk neki, amelyből épül, amelyből megtanulja a haza múltját és jövőjét. Ha már az oktatásnál vagyok, lesvén szabad megemlítenem, hogy középiskoláinkban heti nyolc órában tanulnak a gyermekek latinul, négy órában németül, két órában franciául, vagy görögül, de nem láttam meg esvetleneg-y középiskolai érettségi vizsgát tett mag-yar fiút sem, aki a középiskolában ezeknek a nyelveknek bármelyikét is elsajátította volna. (Halász Móric : Hacsak nem pap ! — Peyer Károly : Az sem ott tanul meg* !) Az már nem középiskola, az már szeminárium. Kérdem : szabad-e az órák százait ugy eltölteni a fiatalság-g-al, hog-y azokból semmiféle haszna ne Jegyen ? Évekkel ezelőtt hallottam, hogy a tanférfiak azon meditálnak, vájjon szükséges-e az évzáró vizsga a középiskolában. Azzal érvelnek egyesek, hogy a tanár úgyis ismeri a gyermek gon-