Nemzetgyűlési napló, 1922. XVIII. kötet • 1923. december 18. - 1924. január 05.

Ülésnapok - 1922-214

296 A nemzetgyűlés 214. ülése 1923. évi december hó 21-én, pénteken. Petőfi Sándor szószólója lett a nép akkori sorsának és helyzetének az ő költészetében és követelte a nép számára a jogokat, az egyenlőséget és az elismertetést. És kiktől követelhette ezt Petőfi Sándor ? Az osztrák császártól vagy királytól ? Vagy — amint ez történelmileg igaz — a magyar uralkodó osztálytól, a nemességtől ? Petőfi ezt meg is mondja »Március 11.« című költeményében, amelyet akkor elneveztek veszett költeménynek ; féltek tőle, mert rendkivül élesen mondta meg a magyar nemességnek azt, hogy ő az oka annak, hogy a nép jogosan elégületlen és hogy a népet szolgaságban és jogtalanságban tartják. Ugyancsak akkor hozzátartozott a magyar történelmi helyzethez az, hogy a főnemesség egyáltalán nem élt idehaza az országban és nem is vett részt az ország életében — tisztelet azoknak, akik résztvettek — hagyták pusztulni ezt az országot és hagyták tudatlanságban és szolgaságban a magyar népet. Ezeknek irta Petőfi Sándor »A külföld magyarjaihoz« című költeményében (olvassa) : »Ti fekélyek a hazának testén, mit mondjak felőletek, — Ha volnék tűz, kiégetnélek, égetném rossz véretek.« Ez mindenesetre azt jelenti, hogy akkor is az a helyzet állott fenn Magyarországon, (Zaj a jobboldalon. Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) hogy a nagybirtokok tulajdonosai, akik ma itt azt mondják, hogy történelmi alapon ők hivatottak arra, hogy a magyar nemzetnek vezérei és vezetői legyenek, akkor sem érezlek a magyar néppel és élték az életüket kint az ország határain kivül még a magyar nyelvet sem sajátították el és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy tudják-e hazájuk nyelvét vagy sem. Csak vitték ki innét a magyar nép verejtékének eredményét ; azt a jövedelmet, amelyet a birtokaik hoztak, kivitték az országból, ezt az országot pedig a sorsára bizták s ők élték az életüket a nagyvilágban, gondtalanul, munkátlanul és érdemetlenül. Petőfi ezt ostorozta és nemzeti gondolat volt az, hogy a nép a szolgasorból kiemeltessék, hogy jogokhoz jusson, hogy az egyoldalú teherviseléstől megszabaduljon, hogy a nép urai a nép verejtékes keresményét ne pocsékolják el tétlenségben, mert ebbe belepusztul az ország, a nemzet, a haza. Az 1848-as forradalmat megelőzte a nemesség és a parasztság közötti harc, amely ugyanúgy, mint most a földreform, elsősorban természetesen a földbirtokviszonyok akkori igazságtalan eloszlásából indult ki, amelynek azonban akkor is azok a mozgalmak adtak lángot, melyek az ország körül előzőleg kirobbantak. így például a lengyel parasztság lázadása volt az, amely különös hatást gyakorolt a magyar állapotokra. Az a körülmény, hogy a föld tulajdonosai, a birtokososztály tagjai akkor sem akartak itt egyenes, őszinte és az ország érdekeivel egyező földreformot keresztülhajtani, hozta magával azt, hogy a parasztság a legnagyobb mértékben bizalmatlan lett minden törvényes intézkedés iránt és kicsiben múlt, hogy cserben nem hagyta azt a forradalmat, amelyet később a nemességnek kellett megkezdenie, az osztrák császári házzal szemben. Mondom, kicsiben múlt az, mert a nép egyenesen ugy gondolkozott, hogy az ő ellenségei nem az ország határain kivül^vannak, hanem belül. Erre is van néhány dokumentum. Csak egypár sort olvasok fel belőle (olvassa) : »Mi ugy hisszük, hogy valamint a szabadulás órája Isten műve, megelégelvén népének sanyaruságát, ugy még a lázadásban is Isten kezét látjuk, amelyet adott szabadságunk megalapítására. Ha ez nincs, aligha más nótát nem fújnak azóta, valamint Bécsben, ugy Pesten és másutt is. Mutatják ezt a más nemzeteknél történt forradalmak, de mutatják azon irgalmatlan földesurak is, akik most is szivtelenül utasitanak el bennünket, ha hozzájuk kérelemmel járulunk azon földrészekért, amelyeket tőlünk zsarnokilag elfoglaltak a maguk által hozott embertelen törvények által. Ha pedig erőszakhoz akarunk nyúlni, valamint ők tettek, azonnal van katona száz meg száz, a rácokra pedig minket erőszakolnak. Mi hát nem hihetünk addig, mig magunkat biztosítva nem látjuk, melyre nézve mi kendnek, mint képviselőnknek tudtára adjuk, hogy a törvény által minél előbb számunkra kieszközölje a többi jóemberekkel a következőket.« Itt egész hosszú sorozat következik, melynek egy része igy hangzik (olvassa) : »Többek között a robot emlékezete is gyalázatos. Érdemes volt-e a nép néhány Dózsa-féle féktelenekért azon rettentő rabszolgaságra, annyival inkább, mert annak is nem a nép, hanem az urak és papok voltak okai, kik elámítva az összecsoportozott keresztes hadakat, se élelemmel, se vezérrel el nem látták. Az éhség mire nem viszi az embert, és ezért akarják büntetni örökre az ártatlan népet. Háromszáz esztendőt nem elégelnek a büntetésre, hanem most a korbácson még ismét egy csomót akarnak kötni, hogy utoljára halálosan sújtson.« A magyar népnek megvolt^ a maga természetes esze, s megvan most is. Épen a legutóbbi felszólalásomban erről a helyről azt mondottam, hogy a magyar parasztság most is Dózsa népének vallja magát. Nagyon jól tudja, mint ahogy tudta 1848-ban, a 40-es években, hogy végtelenül véres igazságtalanság volt, amikor az 1514-iki Dózsa-lázadás után háromszázesztendős rabságot akasztottak a magyar nép nyakába a magyar kiváltságosak, amikor szolgává tették, amikor elvették költözködési jogát, amikor leszorították a földre, mint az utolsó rabszolgát. És ha mi itt küzdünk és harcolunk a nép jogaiért, akkor kell hogy felevenitsük azt a kort, amelyben a nép már érzett és gondolkozott. Nem szabad elfelejteni, hogy 75 esztendő alatt a kultúra nagyot haladt, akárhogyan tartotta is a magyar osztályuralom a népet még további elnyomatás alatt. Mert hiszen ha adtunk is neki iskolákat, gondoskodás történt arról, hogy ennek az iskolának tanítása ne legyen igazi tanítás, gondoskodtak arról, hogy ha meg is tanul irni-olvasni az a paraszt, ne juthasson hozzá ahhoz, hogy ezt a maga számára értékesíthesse is, mert az egyesülési és gyülekezési jog visszatartásával elzárják előle annak lehetőségét, hogy összejöhessen ügyes-bajos dolgait egymással megbeszélhesse, hogy a maga érdekeit az egyesülés erejével vigye előre, s elzárják előle a tudás megszerezhetésének lehetőségét azzal, hogy nem engedik meg, hogy a magyar parasztságnak legyen osztályérdekeit képviselő lapja. (Kállay Tamás : Nem veszi meg, mert 500 korona ! — Esztergályos János ; Többet is adna