Nemzetgyűlési napló, 1922. XVII. kötet • 1923. október 15. - 1923. december 12.

Ülésnapok - 1922-206

456 "A nemzetgyűlés 206. ülése 1923. sági állapotot akkor teremtünk, ha a behozatalnak korlátozása révén egyensúlyba hozzuk az ország- külkereskedelmi és fizetési mérlegét és minden erőnkkel arra törekszünk, hogy ebből az országból mindazokat a cikkeket, amelyek élvezetéről lemondhatunk, amelyek az élet fentartásához nem feltétlenül szükségesek, zárjuk ki erélyesen, határozottan és kíméletlenül ennek az országnak határai közül és ne nyújtsunk módot semmiféle érdekeltségnek, semmiféle üzleti szellemnek, sőt magányosok semmiféle, talán normális időkben megengedhető és elfogadható igényeiknek sem arra, hogy ezeket az igényeiket az ország pénzügyi romlása árán elégitsék ki. Egy jellemző tünettel akarok itt foglalkozni, egy jellemző tényt akarok itt felhozni, nem azért, mintha pénzügyi szempontból óriási jelentősége^ volna ennek a tünetnek, hanem pusztán azért, mert ez kirívóan és plasztikusan mutatja be azt a felfogást, melyet a magam részéről ebben a kérdésben helyesnek és követendőnek tartok. Nincs még egy hete sem annak, hogy Poiret ur, a francia szabóiparnak koronázatlan fejedelme, itt járt Budapesten és bemutatta az ö ruhakreációit, azokat a ruhakreációkat, amelyeket egy győztes ország gazdag és békében is messze felettünk álló gazdaságban élő társadalma ma meg tud magának vásárolni. Bemutatta ezeket a ruhakreációkat egy színházi előadás keretében, ahova magam is elmentem, megnézni, hogy ezzel a nyomorult, lerongyolódott, sárbatiport magyarságg'al szemben a külföld micsoda fényűzést tud produkálni és micsoda utolérhetetlen gazdagság ma a mi szemünkben az, ami ott a színpadon végigvonult. T. Nemzetgyűlés ! A Poiret-féle előadások ellen nem azért foglalok állást, mintha azoknak akár a jóizlésbe, akár pedig a bűvészi Ízlésbe ütköző voltát megállapíthattam volna, mert ez nem áll. Meg kell állapitanom teljesen tárgyilagosan, hogy az a ruhakiállitás, ^amelyet ott láttam, tényleg egy raffinait művészi ízlésnek mindenben megfelelő magas^ kulturprodukció volt, amely kulturprodukciónak itthon Magyarországon való fitogtatása azonban ellenkezik a magyar nép érdekeivel, mert olyan helytelen irányba tereli # ennek a mi könnyelműségre amúgy is hajló társadalmunknak gondolkozását, olyan igényeket éhreszt fel mesterségesen ebben a társadalomban és a figyelmet oly irányba tereli ebben az országban, amely a mai szerencsétlen, nyomorult Magyarország helyzetében — szerintem — felesleges, sőt megengedhettlen. Esztergályos János : Ezt az Angyalföldön és a Ferencvárosban nem tapasztaljuk Î Kiss Menyhért : Csak a Lipótváros tudja megfizetni ! (Zaj.) Halász Móric : Miért a Lipótváros ? A zsidók ! Eckhardt Tibor : f Nem akarok a francia iparral szemben sem állást foglalni akkor, amikor Poiret úrról beszélek, noha azt hiszem, téliesen méltányos és senki által nem kifogásolható az, hogy amikor a francia politika és a kisentente-politika Magyarországot ebbe a nyomorult ^ arazdasági helvzetbe sodorta, ugyanakkor tőlünk nem kívánhatják meg azok a nemzetek, hogy mi az ő lnxus- és felesleges behozataluk előtt szabad ajtót és szabad kapukat nyissunk. Elvégre a helyzet mégis az, hogy nem lehet a tehenet agyon is ütni és meg is feini. Vagy agyonütöm, vngv megfejem a tehenet. T)e azt az entente-nolitikát, amely egyrészt tönkre teszi gazdaságilag s a gazdasági éhhalál mesévi december hó 12-én, szerdán. gyéjére viszi ezt a nemzetet, másfelől pedig a nemzet utolsó filléreit luxusárukra tőlünk elkoveteii : azt hiszem, ezt a politikát észszerűen velünk szemben egyetlenegy külföldi állam sem követelheti és mi teljesen nyugodtan hivatkozhatunk arra a kereskedelempolitikai álláspontra, hogy nem eresztünk be a határon keresztül országunkba olyan árukat, amelyekre ennek az országnak feltétlenül szüksége nincs. De akkor, amikor Poiret ur itt előadást tartott és felszólította a magyar közönséget, hogy menjen Bécsbe és ott vásárolja be a szükségleteit, mert a magyar kormány nálunk nagyobb eladásokra engedélyt nem adott, végeredményben propagandát csinált a külföldi ipar mellett és pedig olyan külföldi ipar mellett, amelynek ára ma viszonylag igen magas, s amelynek a standardja sokkal magasabb, semmint azt a magyar nemzet ma megfizetni képes volna. Én kifogásolom, helytelenítem az ilyen előadást és a legélesebben ellenzem minden ilyen propagandának ebben az országban való megengedését a már elmondottakon kivül azért is, mert ha ilyen módon megengedjük a koronarontást ; ha lehetővé tesszük, hogy pl. 200 darab női ruha ellenében körülbelül egymilliárd korona menjen ki a külföldre, kérdem, hány magyar munkáskéznek kell napokon, heteken és hónapokon keresztül dolgoznia, amig ezt az egymilliárdnyi értéket kitermeljük, amennyiért a külföldön ezt a felesleges árut meg lehet vásárolni, (ügy van ! Ugy van ! a balközépen.) És kérdem, hogy ha ezt az egymilliárdnyi áru női ruhát be lehet és be kell hoznunk, akkor ezeket a hallatlanul drága, igényes és luxusminőségeket engedjük be az országba, vagy nem sokkal helyesebb-e egyszerű, olcsó tipusruhákat, tömegszükségleti cikkeket beereszteni az országba és azt mondani: a magyar embernek ma nincs pénze arra, hogy a felesleges külföldi portékát megfizesse és amennyiben külföldi portékára szükségünk van, azt csak a legegyszerűbb, legolcsóbb tipusáru formájában eresszük be, a többit pedig száműzzük innen. Pikler Emil : A siófoki bakkjátékot is be kell tiltani! Eckhardt Tibor: Azt hiszem, sokkal illendőbb és nemzeti gyászunkhoz is sokkal^ méltóbb, ha tartózkodunk a cifrálkodástól ós hivalkodástól és a társadalmat arra neveljük, hogy a külső egyszerűséget kedvelje, amely nem mindi *? megy az ízlés rovására. (Felkiáltások a balközépen: Sőt!) sőt a cifrálkodás és hivalkodás nem az Ízléses lelki kultúrában kifinomodott társadalmak sajátossága, hanem az újonnan meggazdagodott, a frissen pénzhez jutott és magasabb lelki kultúrában még nem részesült társadalmi rétegek szoktak gazdagságuk hivalkodó fitogtatásával arra törekedni, hogy a talán egyébként hiányzó t megbecsülést a társadalom egyéb rétegei részéről a maguk számára ilyen módon biztosítsák. Bátor vagyok rámutatni arra is. hogy nagy nemzeti katasztrófák idején nem ez az a magatartás, melyet egy nemzetnek^ tanúsítania kell. Felhívom a t. Nemzetgyűlésnek és talán az egész országnak a figyelmét is, hogy méltóztassék megfigyelni azokat a kulturális és társadalmi jelenségeket, amelyek a napóleoni háborúk után a legyőzött országokban felszinre vetődtek. Eduard Hoffmannak hívják azt a német novellistát, aki nagyon jellegzetes korrajzokban leírta, hogy Jena és Aüsterlitz után, amikor a franciák összetörték a németeket, hogyan vonult vissza a né-