Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-172

À nemzetgyűlés 172. ülése 1923. i Ház a bekezdést G-aal G-aston képviselő ur módositásáTal fogadja el. Következik a határozathozatal Propper Sándor képviselő ur indítványa felett. Kérem azokat a képviselő urakat, akik Propper képviselő ur indítványát elfogadják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Kisebbség! Következik a határozathozatal Dénes István képviselő ur indítványa felett. Kérem azokat a képviselő urakat, akik ezt elfogadják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik.) Kisebbség! A Ház Propper Sándor és Dénes István képviselő urak indítványait elveti. Következik a 2. §. Perlaki György jegyző (olvassa a 2. §-t.) : Farkas Tibor! Farkas Tibor: T. Nemzetgyűlés! A 2. § első bekezdésének egyik rendelkezéséhez óhajtok először szólni, amely 10%-os adópótlékot állapit meg a köztartozásoknál. Ezt az intézkedést két szempontból kivánom birálni. Az egyik szempont az, hogy célszerü-e, okos dolog-e akkor, amikor mi a korona értékének állandósítását hangoztatjuk, egy olyan intézkedést törvénybe iktatni, amely intézkedésnek csak egyetlen egy esetben volna némi jogosultsága, ha t. i. mi bizalmatlanok volnánk a koronával szemben s azt tartanok, hogy értéke fokozatosan, gyorsan csökkeni fog; ezenkívül nem vagyok abban a helyzetben, hogy tisztán fináncmódra gondolkodjam és hogy köztartozás ós köztartozás között különbséget tenni ne tudjak. Gazdasági szempontból vizsgálva a helyzetet, arra a meggyőződésre jutottam, hogy igenis, különbséget kell tenimnk minden ilyen vonatkozású szabályozásnál az örökösödés és ajándékozás tárgyát képező ingatlanoknál, egyéb mezőgazdasági üzemi felszereléseknél ós ipari üzemek felszerelésénél is azon egyszerű oknál fogva, mert én azt hiszem, hogy a helyes gazdaságpolitika azt kívánja, hogy ha az állam igénybe vesz is örökösödési és ajándékozási illetéket, ezzel nem azt akarja elérni, hogy az a gazdasági egység, a gazdaságnak az az alátámasztója elidegenítésnek legyen kitéve, hanem hogy megfelelő időn belül ez az illeték annak az átlagnak csökkenése nélkül kiegyenlitte8sék. Tekintettel arra, hogy egyfelől az örökösödési illetékek, másfelől az ajándékozási illetékek magas összegben szabatnak ki, mert a korona értékcsökkenése sokkal gyorsabb tempóban következett be, mint ahogy a törvény megalkotásánál számítottak, bár tényleges értékű hagyatékokat, mezőgazdasági kisgazdaságokat is a legmagasabb kulcs szerint illetékeznek meg, úgyhogy esetleg egy 10 holdas parasztgazda is 20°/o-os örökösödési illetéket fizet. Már pedig én azt hiszem, hogy egy kisgazda 20°/

0-ot nem képes egy-két hónapon belül abból a gazdaságból kiemelni, de nem képes egy nagyobb gazda sem ilyen összeget, sőt esetleg ennél nagyobbat előteremteni, mert hiszen 40—50, sőt egyes n augusztus kó ll-én, szombaton. 85 esetekben 55%-os illetékekkel is kell számolnunk. Azt kérdezem, hogy még az is, akinek csak kis fogalma van a gazdálkodásról, aki csak az elemekhez ért, lehetségesnek tartja-e, hogy anélkül, hogy ennek állagából valamit feláldozna, akár egy kis mezőgazdasági üzemből, akár egy mezőgazdasági felszerelésből, akár pedig egy gyárüzem felszereléséből egy-két hónapi időn belül kiemelhessen valaki ekkora összeget, vagy pedig, ha erre nem képes, mert az elidegenítés elé esetleg nagy akadályok gördülhetnek, akkor ő ezen pénzügyi bölcsesség alapján a kincstárnak havonta 10%-ot fizessen, vagyis 120—140°/o-os pénzzel dolgozzék, hacsak azt nem akarja, hogy a hivatásának alapját képező birtokot elidegenítse, vagy pedig részben megcsonkítsa, de facto tehát gazdasági helyzetét alaposan rontsa és csökkentse. Azt hiszem, hogy itt teljes joggal kívánhatják az érdekeltek, hogy az állam ne rövidlátó fináncszempontokat érvényesítsen elsősorban. Nem védem azt, aki ki akar bújni az illetékterhek alól, de igenis állítom, hogy a gazdálkodás alapelvei szempontjából a kincstárra semmiféle hátrány nem származnék abból, ha mindezeket az illetékeket akár aranykoronában, akár más értékben valorizálná, mert az ilyen terhet normális kamattal az érdekelt ki tud és a gazdasági viszonyok által megkívánt módon ki is fog fizetni, mig ellenben, ha ragaszkodunk ehhez a szabályozáshoz, amely tisztán formalizmus és gyakorlati célokat épen nem szolgál, akkor elérjük azt, hogy az exisztenciák egy nagy része a tönkremenés veszedelmének lesz kitéve. Ezért én minden esetre biztonság kedvéért a következő módosítást, illetőleg pótlást terjesztem be a 2. § első pontjához (olvassa) : »Az öröklési és ajándékozási illetékekre ez a szabályozás nem vonatkozik, ha a hagyaték vagy az ajándékozás tárgya ingatlan, vagy mezőgazdasági vagy ipari üzemi felszerelés, továbbá a hagyatékhoz tartozó használt felszerelési tárgyak.« Ez utóbbit csak azért voltam bátor bevenni, mert gazdasági szempontból ugyan talán nem nagyon indokolt, hogy a hagyatékhoz tartozó lakásfelszeresési tárgyakat külön elbírálás alá vegyük, de talán ezen a téren is tartozunk némi kegyelettel azoknak, akik ezektől a dolgoktól nem akarnak egyszerre megválni. Azt hiszem tehát, hogy némi méltányossággal a használt hagyatéki lakásfelszerelési tárgyakat is bevettetjük, habár a gazdasági szempontok — előrebocsátom — ezeket indokolni nem látszanak. A többi dolgokat azonban a gazdasági szempontok figyelembevételével feltétlenül kívánatosnak tartom s kérem a t. Nemzetgyűlést, hogy ha egyáltalában változatlanul elfogadná azt az alapelvet, amelyet a pénzügyminister ur javasolt, hogy t. i. a hátralékos összegek után 10°/o-ot kötelesek az illetők fizetni, ha mondom, — mert bízom benne, hogy itt is a megfontolás fogja vezetni a t. Nemzetgyűlést — akkor 12*