Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-171

A nemzetgyűlés 171. ülése 1923. évi augusztus hó 10-én, pénteken. 43 aranykoronás létminimumot állapítunk meg, de a múltra visszamenőleg egy-két évre ab ovo el­zárkózunk az elől, hogy a létminimumnak a változott viszonyokra való tekintettel, szintén helyet adjunk. Én mindenesetre arra kívánnék megnyugtatást, akár az illetékes helyről el­hangzó nyilatkozat formájában, akár pedig ta­lán módosítás formájában, hogy az eseteknek azokra a részére, amelyekre ez nem alkalmaz­ható, nem fog mechanice alkalmaztatni ez a sorzószám, amely kilátásba van helyezve és hogy némileg segíteni fogunk azon, hogy ha szigo­rúan ragaszkodunk a régi törvények szabályai­hoz, ma nem eszközölhető, hogy a koronának elértéktelenedése folytán mindig csak az előző év nyersjövedelme vehető figyelembe. Tulaj­donképen itt nem is csak egy kétéves ciklusról van szó, hanem mivel az egész olyan gyorsan történt, majdnem négy évről van szó, részben visszamenőleg, másrészt, hogy kurrensben ma­radjunk, kell ezt az ügyet rendezni. Nem lehet tehát szigorúan ragaszkodni azon formalizmu­sokhoz, amelyek a régi törvények alkalmazása folytán előállanak. Van egy másik aggályos rendelkezés is ebben a törvénytervezetben, a 2. §-ban lefektetett az az alapelv, hogy minden késedelmes tartozás után a kincstár adópótlékot szedhet és hogy az adópótlék nagyságának megállapítása a pénz­ügy ministertői függ. Én azt az elvet, hogy a késedelmes tartozások után pótlék szedessék, ma, amikor a magánjogi tartozásoknál is arra az álláspontra akarunk helyezkedni, hogy valami­képen biztosítani kell a hitelezőt a korona rom­lásával szemben, magában véve helyeslem, s ezt a kincstárra nézve is alkalmazni kell, azonban nem látom be, hogy miért kell a kincstárra nézve sokkal kedvezőbb elvet alkalmazni, sokkal tovább menni, mint a magánjogi hitelező részére. Nem tartom helyesnek, hogy tisztán a pénz­ügyminister úrra bízzuk az adópótlék nagysá­gának megállapítását, hanem azt tartanám helyes­nek, hogy ez a ministerium hatáskörébe utal­tassák. Azonkívül szükségesnek tartanám, hogy disztingváljunk a késedelem mérve tekintetében, mert van vétlen és vétkes késedelem, amint ezt épen a magánjogi hitelezők védelméről szóló törvényben alkalmaztuk, hogy t. i. különbséget tettünk ós pedig nagyon lényegesen enyhébb terhet rovunk arra, akinél a késedelmes fizetés önhibáján kívül történt. E szakasznál van még egy aggályom, ame­lyet annakidején megpróbáltam érvényesíteni, sajnos, ez elől a pénzügyi közigazgatás teljesen elzárkózott, ez pedig az, hogy disztingválni kell a hagyatéki illetékek és egyéb köztartozások és vagyonátruházási illetékek között. Az ok én­szerintem gazdasági szempontból teljesen indo­kolt és nagyon egyszerű. Minden adás-vételnél a vevő belekalkulálja a vételárba, hogy neki mennyi illetéket kell fizetnie. Ez a vételárba bele van kalkulálva és ha ezzel késedelmes valaki, ez m agában véve nem menthető. Hogyan állunk azonban az öröklött vagyonoknál? Ezek­nek a kalkulációja először is nagyon magas, megeshetik az is, hogy 55%-on felüli. Minthogy a korona elértéktelenedése folytán ma még ren­dezetlen állapotok vannak, előállhat az az eset, hogy már egy 25 holdas örökhagyó birtoka után az örökös 20% örökösödési illetéket fizet. Azt hiszem, tisztán kincstári érdekeket tekintve is, a kincstár érdekei nincsenek veszélyeztetve, ha máskép szabályozzuk ezt a törvényben, mert hiszen nem lehet a törvényhozásnak célja az, hogy gazdasági alanyokat tönkretegyen, vagyis gazdasági tőkeerőket megváltoztasson és arra kényszeritsen, hogy az örökség egy része rövid idő alatt, hirtelen, tehát esetleg kedvezőtlen konjunktúra mellett értékesíttessék. A normális az volt, mondom, hogy ezek az illetékek rövi­debb hosszabb idő alatt kisgazdálkodtattak. Ez a természetes is, mert a hagyaték többé-kevésbé egységet képez, de semmiesetre sem kívánatos, hogy a gazdasági alanyoknak tőkeereje veszé­lyeztessék, különösen, ha a cél a kincstár érde­keinek veszélyeztetése nélkül elérhető. Ma, amikor általában a hitelszerzés lehe­tetlen, vagy az esetek legnagyobb részében nehézségekbe ütközik, abszurdumnak tartom, hogy a törvényhozás belemenjen abba, hogy ezeket az illetékeket épen ugy kezelje, mint a többi köztartozásokat, hogy kényszerítse a gaz­dasági alanyokat arra, hogy vagy szüntessék be üzemüket, vagy idegenítsék el az egészet vagy annak egy részét, csupán azért, mert a kincstár arra az álláspontra helyezkedik, hogy minden­féle köztartozás egyforma és mindenféle köz­tartozás után havonta 10% jár. Hogy egypár nagyon érdekes esetet Emilt­sek, nemcsak ingatlanok képezik a hagyaték tárgyát, de egy bérletnek az instrukciója, vagy egy gyárnak a felszerelése is. Akinek a gazda­sági téren csak egy kis érzéke is van, aki tisz­tában van az alapfogalmakkal, annak tudnia kell azt, lehetséges-e, hogy a gazdasági exisz­tenciák veszélyeztetése nélkül néhány hónap alatt a mai viszonyok között kiemeljünk egy ilyen vállalkozásból annyi tőkét, hogy a kincstári tartozásokat, amelyek esetleg 20—40—50%-ra felmehetnek, kifizessük és egyáltalában lehet­séges-e, hogy ilyen vállalkozást valaki havi 10%-os pénzzel folytasson. Ezt annyira egyszerűnek, világosnak és természetesnek tartom, hogy egy­általában nem értem a pénzügyi közigazgatás részéről a makacs ragaszkodást ehhez, ahelyett hogy ezeket az illetékeket, : amelyeket talán gaz­dasági szempontból kifogásolni nem lehet, arany­koronában vagy más ilyen értékben valorizálná. Ezzel a kincstárt semmiféle károsodás nem is érheti, mert ha a kincstár pénzhez ítkar jutni, ez másképen is meg volna oldható, ugy hogy automatice igényelhető legyen minden illeték­fizetésre kötelezett egyén részére a kincstár közvetítésével ennek megfelelő, a Jegyintézet NAPLÓ XVI.

Next

/
Oldalképek
Tartalom