Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.
Ülésnapok - 1922-171
A nemzetgyűlés 171. ülése 1923. évi augusztus hó 10-én, pénteken. 43 aranykoronás létminimumot állapítunk meg, de a múltra visszamenőleg egy-két évre ab ovo elzárkózunk az elől, hogy a létminimumnak a változott viszonyokra való tekintettel, szintén helyet adjunk. Én mindenesetre arra kívánnék megnyugtatást, akár az illetékes helyről elhangzó nyilatkozat formájában, akár pedig talán módosítás formájában, hogy az eseteknek azokra a részére, amelyekre ez nem alkalmazható, nem fog mechanice alkalmaztatni ez a sorzószám, amely kilátásba van helyezve és hogy némileg segíteni fogunk azon, hogy ha szigorúan ragaszkodunk a régi törvények szabályaihoz, ma nem eszközölhető, hogy a koronának elértéktelenedése folytán mindig csak az előző év nyersjövedelme vehető figyelembe. Tulajdonképen itt nem is csak egy kétéves ciklusról van szó, hanem mivel az egész olyan gyorsan történt, majdnem négy évről van szó, részben visszamenőleg, másrészt, hogy kurrensben maradjunk, kell ezt az ügyet rendezni. Nem lehet tehát szigorúan ragaszkodni azon formalizmusokhoz, amelyek a régi törvények alkalmazása folytán előállanak. Van egy másik aggályos rendelkezés is ebben a törvénytervezetben, a 2. §-ban lefektetett az az alapelv, hogy minden késedelmes tartozás után a kincstár adópótlékot szedhet és hogy az adópótlék nagyságának megállapítása a pénzügy ministertői függ. Én azt az elvet, hogy a késedelmes tartozások után pótlék szedessék, ma, amikor a magánjogi tartozásoknál is arra az álláspontra akarunk helyezkedni, hogy valamiképen biztosítani kell a hitelezőt a korona romlásával szemben, magában véve helyeslem, s ezt a kincstárra nézve is alkalmazni kell, azonban nem látom be, hogy miért kell a kincstárra nézve sokkal kedvezőbb elvet alkalmazni, sokkal tovább menni, mint a magánjogi hitelező részére. Nem tartom helyesnek, hogy tisztán a pénzügyminister úrra bízzuk az adópótlék nagyságának megállapítását, hanem azt tartanám helyesnek, hogy ez a ministerium hatáskörébe utaltassák. Azonkívül szükségesnek tartanám, hogy disztingváljunk a késedelem mérve tekintetében, mert van vétlen és vétkes késedelem, amint ezt épen a magánjogi hitelezők védelméről szóló törvényben alkalmaztuk, hogy t. i. különbséget tettünk ós pedig nagyon lényegesen enyhébb terhet rovunk arra, akinél a késedelmes fizetés önhibáján kívül történt. E szakasznál van még egy aggályom, amelyet annakidején megpróbáltam érvényesíteni, sajnos, ez elől a pénzügyi közigazgatás teljesen elzárkózott, ez pedig az, hogy disztingválni kell a hagyatéki illetékek és egyéb köztartozások és vagyonátruházási illetékek között. Az ok énszerintem gazdasági szempontból teljesen indokolt és nagyon egyszerű. Minden adás-vételnél a vevő belekalkulálja a vételárba, hogy neki mennyi illetéket kell fizetnie. Ez a vételárba bele van kalkulálva és ha ezzel késedelmes valaki, ez m agában véve nem menthető. Hogyan állunk azonban az öröklött vagyonoknál? Ezeknek a kalkulációja először is nagyon magas, megeshetik az is, hogy 55%-on felüli. Minthogy a korona elértéktelenedése folytán ma még rendezetlen állapotok vannak, előállhat az az eset, hogy már egy 25 holdas örökhagyó birtoka után az örökös 20% örökösödési illetéket fizet. Azt hiszem, tisztán kincstári érdekeket tekintve is, a kincstár érdekei nincsenek veszélyeztetve, ha máskép szabályozzuk ezt a törvényben, mert hiszen nem lehet a törvényhozásnak célja az, hogy gazdasági alanyokat tönkretegyen, vagyis gazdasági tőkeerőket megváltoztasson és arra kényszeritsen, hogy az örökség egy része rövid idő alatt, hirtelen, tehát esetleg kedvezőtlen konjunktúra mellett értékesíttessék. A normális az volt, mondom, hogy ezek az illetékek rövidebb hosszabb idő alatt kisgazdálkodtattak. Ez a természetes is, mert a hagyaték többé-kevésbé egységet képez, de semmiesetre sem kívánatos, hogy a gazdasági alanyoknak tőkeereje veszélyeztessék, különösen, ha a cél a kincstár érdekeinek veszélyeztetése nélkül elérhető. Ma, amikor általában a hitelszerzés lehetetlen, vagy az esetek legnagyobb részében nehézségekbe ütközik, abszurdumnak tartom, hogy a törvényhozás belemenjen abba, hogy ezeket az illetékeket épen ugy kezelje, mint a többi köztartozásokat, hogy kényszerítse a gazdasági alanyokat arra, hogy vagy szüntessék be üzemüket, vagy idegenítsék el az egészet vagy annak egy részét, csupán azért, mert a kincstár arra az álláspontra helyezkedik, hogy mindenféle köztartozás egyforma és mindenféle köztartozás után havonta 10% jár. Hogy egypár nagyon érdekes esetet Emiltsek, nemcsak ingatlanok képezik a hagyaték tárgyát, de egy bérletnek az instrukciója, vagy egy gyárnak a felszerelése is. Akinek a gazdasági téren csak egy kis érzéke is van, aki tisztában van az alapfogalmakkal, annak tudnia kell azt, lehetséges-e, hogy a gazdasági exisztenciák veszélyeztetése nélkül néhány hónap alatt a mai viszonyok között kiemeljünk egy ilyen vállalkozásból annyi tőkét, hogy a kincstári tartozásokat, amelyek esetleg 20—40—50%-ra felmehetnek, kifizessük és egyáltalában lehetséges-e, hogy ilyen vállalkozást valaki havi 10%-os pénzzel folytasson. Ezt annyira egyszerűnek, világosnak és természetesnek tartom, hogy egyáltalában nem értem a pénzügyi közigazgatás részéről a makacs ragaszkodást ehhez, ahelyett hogy ezeket az illetékeket, : amelyeket talán gazdasági szempontból kifogásolni nem lehet, aranykoronában vagy más ilyen értékben valorizálná. Ezzel a kincstárt semmiféle károsodás nem is érheti, mert ha a kincstár pénzhez ítkar jutni, ez másképen is meg volna oldható, ugy hogy automatice igényelhető legyen minden illetékfizetésre kötelezett egyén részére a kincstár közvetítésével ennek megfelelő, a Jegyintézet NAPLÓ XVI.