Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.
Ülésnapok - 1922-182
À nemzetgyűlés 182. ülése 1923. kartelleknek, amelyek kezükben tartják az egyes fogyasztási cikkeket és megszabják azok árát. Ez nem zsidókérdés. Amikor Graal Gaston képviselő ur itt kimutatta, hogy az állam kormányzata milyen kapcsolatban áll a gazdasági élettel és amikor köztudomású dolog, hogy állami főtisztviselők és nemzetgyűlési képviselők benn ülnek bankokban, részvénytársaságokban, amikor az állami gépezet ott van elhelyezkedve az egyes nagy gazdasági egységekben, bankokban, részvénytársaságokban és egyebekben, akkor természetes dolog, hogy az összefüggést nagyon könnyű megtalálni: nem csinálnak egészséges közélelmezési politikát, hanem finánc-, bank-, tőkeérdekeltségi politikát. (Ugy van ! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) amely csak azt eredményezi, hogy az árak folyton emelkednek és a szegény néposztály senyved, nyög a rettenetes drágaság súlya alatt. A magántisztviselők, a magánszinészek, a hírlapírók, a kereskedelmi alkalmazottak egész sora, a munkások, egész sora a munkásrétegeknek, a dolgozóosztályoknak, amelyek tulajdonképen fen tartják ezt az országot, és amelyek a tényleges értékeket termelik, vannak a legjobban lesújtva, tönkretéve, agyonnyomoritva a drágaság miatt és ezek a rétegek, amelyek keresetüket nem tudják arányba hozni a megdrágult életfeltételekkel, természetesen pusztulnak, szenvednek, nyomorognak ennek következtében. A maguk erejéből tudnak csak védekezni és a maguk erejéből kell a dolgozó osztályoknak védekezniök ez ellen a rettenetes nagy drágaság ellen. Védekeznek tehát a maguk erejéből ugy, hogy magasabb béreket, jobb ellátást követelnek. Ennek a követelésnek a végrehajtása azonban természetesen nehéz dolog. Nehéz dolog azért, mert a tőkeérdekeltség, amely ilyen kapcsolatban van az állammal, amelyet az állam véd, nem védi a dolgozókat, hogy ne legyenek erősek, korlátozza azoknak egyesülési és gyülekezési jogát, korlátozza sztrájkjogukat, korlátozza mozgási lehetőségüket, akadályozza amennyire csak lehet, mert minden ilyen dologban veszélyt lát, annál az egy oknál fogva is, hogy, mint az előbb mondottam, az állami gépezet nexusban van a gazdag, erős, hatalmas, vállalatokkal, érdekelve vannak azok, akik egyébként a közszabadságokat is kezelik, befolyásolják, (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) természetes tehát, hogy saját osztályérdekükből is akadályozzák azt, hogy a dolgozó munkásosztály, a produktiv réteg olyan magas arányban el tudja érni bérei emelkedését, mint ahogy a drágaság nő. Propper Sándor: Országos tantièm-politika. Farkas István: Epen ezért követeltük a béregyeztető bizottságok létesitésót. A Nemzetgyűlés felhatalmazást is adott a kormánynak, hogy ezt megvalósítsa. A rendelet meg is jelent, ezt azonban kifogásolnom kell, mert nem kielégítő, nem szolgálja azt a célt, amelyet neki szántunk, pedig fontos szociális szempont, hogy ívi szeptember hó 5-én, szerdán. 417 ha az állam valamit tesz, — ós itt komoly dolgot kellene csinálnia — ha szociális vonatkozású alkotást csinál, akkor az komoly szociálpolitikai alkotás legyen, amely erőteljesen tud érvényesülni az életben, amely szociális vonatkozásokban hat és a nyomort lecsapolja, amely tehát fékezőleg hat az ^llami életben, a nyomort szünteti, enyhíti. Állami, társadalmi szempontból, a kapitalizmus szempontjából szükség van erre, és az okos kapitalista inkább felállítja a villámhárítót, mint hogy a mennykő beleüssön a házába. Ha az állam nem annyira okos, mint akármelyik magánember, akkor azután magára vessen, ha tényleg beleüt a mennydörgős mennykő. Mert a szociálpolitikai alkotást nem ugy kell felfogni, a szociális intézkedéseket nem ugy kell értelmezni, ahogy nálunk szokták, hogy csak tessék-lássék legyen belőle valami, hanem komolyan kell felfogni, mert ha komolyan fogják fel, ha komoly súlyt adnak neki, akkor ezzel azt érik el, hogy azt a társadalmi, gazdasági, vagyoni ellentétet, azt a szegénységet egyrészt, amely a dolgozással velejár, másrészt pedig a könnyű vagyonszerzést, amely nem jár dolgozással, hanem csak spekulációval, uzsorával, ezt a nagy vagyoni eltolódást kiegyenlítik, a bérek, a fizetések emelkedését lehetővé teszik. Ha ehhez hozzányúlunk, komolyan kell hozzányúlnunk, hogy itt tényleg érvényesüljön az a szempont, hogy a dolgozó osztály javára történik intézkedés, hogy igy a gazdaságilag gyengébb fél, a munkásosztály, megfelelő, a drágasággal arányos bérhez jusson. Már pedig az a rendelkezés, amelyet a ministerium kiadott, békéltető-egyeztető bizottság, amelyet ez kontemplál, nem felel meg ennek a célnak. Elsősorban is legkardinálisabb baja az, hogy a kereskedelemügyi minister ur ezt ugy értelmezi, hogy tisztán és kizárólag az ipari munkásságra vonatkozik. Mi ezt a kérdést sohasem értelmeztük igy, de az egyeztető bizottságokat nem is alkalmazták sehol sem tisztán és kizárólag az ipari munkásságra. Hiszen nemcsak ipari munkások vannak. Ott van a magántisztviselők egész sora, egész nagy hatalmas tábora, ott vannak a kereskedelmi alkalmazottak, az összes magánüzemekben levő alkalmazottak, az állami gyárakban alkalmazott munkások, (Ugy van! a szélsöbalaldalon!) ezekre is, szóval az összes produktív munkásrétegekre, a földmunkásokra is ki kellene ezt terjeszteni, hogy a szociális törekvés érvényesüljön. Ha a kereskedelmi minister ur ugy «fogja fel az állam feladatát, hogy az állam a maga súlyával belenyúl a szociális kérdésekbe a nagy igazságtalanságok kiküszöbölése érdekében és ezzel enyhíti egyrészt a szociális nyomorúságot, másrészt kiküszöböli a magánüzemekből a gazdasági harcokat, akkor az államnak ehhez komolyan hozzá kell fognia, a béregyeztetésnek pedig olyannak kell lennie, hogy szankciója, súlya.
