Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-180

'A nemzetgyűlés 180. ülése 1923. evi augusztus hó 31-én, pénteken. 319 De van egy szempont, amely minket arra kényszerit, hogy felhívjuk a kormány figyelmét rá. A létszámapasztást ugyanis teljesen pártpolitikamentesen és teljesen az igazságnak megfelelően kell végrehajtani. Ebben a szakaszban, amelyben körül van irva, hogy a létszámapasztásnál milyen gondolatok, milyen szempontok vezessék az államot, tényleg benne foglaltatik mindaz, amit mi is kívánunk, hogy az egyes ministeriumok vegyék tekintetbe a szolgálati időt, a tisztviselőknek vagyoni állapotát ; vegyék tekintetbe azt, hogy a háborúban megrokkant-e, vagy nem az illető tisztviselő, sőt még arra is utalás történik, hogy ha egy családban két tisztviselő van, vagy pl. a férj és feleség is tisztviselő, akkor az egyiknek feltétlenül meg kell maradnia az állásában. Ezek a szempontok mindenesetre szociális előrelátásról tanúskodnak. Mégis tiszteletteljes kérést intézek a kormányhoz és inditványt is nyújtok be, ez pedig az, hogy a kormány mindannyiunk közmegelégedésére hajtsa végre ezt a szomorú és fájdalmas operációt azzal, hogy méltóztassanak beleegyezni abba, hogy a létszámapasztás tekintetében ne a ministeriumok fejei, vagy kisebb hivatalok fejeinek jelentése alapján történjék meg a döntés a ministerium részéről, hanem a tisztviselők válasszanak maguk közül 3—4 tagú bizottságot, amelynek elnöke a hivatal feje s ennek a bizottságnak javaslata alapján történjék a döntés az illető szakministeriumok részéről. Ez mindenesetre olyan intézkedés volna, amely a tisztviselők között is — akik jól tudják, ki milyen munkaerő, ki mennyire van rászorulva arra, hogy az állami szolgálatban megmaradjon, ki nincs rászorulva és eszerint tennének javaslatot a szakministeriumnak — országszerte közmegelégedést váltana ki, ugy hogy az operáció áldozatai maguk is beleegyeznének a határozatba és mintegy önmaguknak javaslata alapján válnának meg az állásukból, mert hiszen az ő választásuk folytán kerültek bele az illető tisztviselők a bizottságba. Felolvasom az indítványomat (olvassa) : »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy az összes állami, vármegyei, városi és államvasuti hivataloknál a létszámapasztás tekintetében a ministeriumoknak egy, a tisztviselők által választott 4—5 tagú bizottsága a hivatali főnök elnöklete mellett tehessen javaslatot«. A második szempont, amelyet meg akarok említeni, és amelyet a jelenlevő belügyminister urnák figyelmébe kívánok ajánlani, az, ami a javaslat 10. §-ában foglaltatik, ami ugyanis a csonka vármegyék kérdését illeti, én magam is autonómista vagyok és azon az állásponton állok, hogy minél több autonómiai szervezetet fenn kell tartani. Tudatában vagyok azonban annak, hogy a vármegyei autonómia fentartása egészen más elbírálás alá esik most, mint addig, amig az osztrákmagyar monarchia fennállott. Akkor t. i. a vármegyei autonómiában és a városok törvényhatósági közgyűléseiben nyilatkozott meg számtalanszor a nemzet eleven lelkiismerete szemben a centralizációs bécsi osztrák törekvésekkel. Akkor tehát kétszeres jelentősége volt annak, hogy az autonómia fentartassék. Azonban tudnia kellene mindenkinek azt . . . Nánássy Andor : Közjogi jelentősége volt ! Kiss Menyhért : . . . igen, közjogi jelentősége volt ... hogy akkor, amikor egy későbbi törvényhozás az autonómiát megváltoztatta és a tisztviselők fizetését az állam magára vállalta és az a másik dolog abban az esetben, amikor a vármegyék a rezisztencia álláspontjára helyezkedtek 1906-ban és a kormánynak alkalma volt mégis az adókat beszedetni, ezek olyan csorbát adtak az autonómiának, hogy magához az autonómiához, mint olyanhoz, amelynek az eredete visszanyúlik egészen a bandériális rendszerig, és Szent István király alkotásáig, ezt a maga régi nívójában megtartani nem lehet. Ma az állam fogalma megkívánja, hogy az államban ne lehessenek apró kis államok és az állami akaratnak érvényesülnie kell minden autonómista közületnél is. Azért tehát én abból a szempontból tisztán, amit Baross János t. képviselőtársam hangoztatott a beszédében, hogy az integritás és az irredentizmus szempontjából feltétlenül szükségesnek látszott volna a csonka vármegyék fentartása, ezt igy, ezzel az indokolással nem fogadhatom el, még az autonómista megokolás szempontjából sem. Mert az autonómia, a vármegye nem egyéb, mint egy területen lakó embereknek, a lakosságnak szabadon nyilvánuló akarata. Minthogy azonban se a Friedrich-kormány, sem az azután következő kormányok nem gondoskodtak arról, hogy a vármegyei törvényhatóságok közgyűlését választók közé a szélesebb néprétegek is felvétessenek, azért a vármegyére nem lehet azt mondani, hogy olyan akaratot képvisel, ami általában az egész magyar nemzetnek és népnek az akarata. Tehát, ha mi irredentát akarunk, illetve Magyarország területi integritását fenn akarjuk tartani, ezt nem hivatalok fentartásával tudjuk elérni, hanem igenis, olyan törvényalkotásokkal, olyan szociális alkotásokkal, olyan demokratikus törvényalkotásokkal, amelyben a magyar nép gazdaságilag, politikailag és szabadságjogilag megerősödik s annak akarata szabadon megnyilathozhatik és egy olyan gazdasági élet tud itt gyökeret verni, hogy az emberek nem kívánkoznak el se Törökország felé, se Amerikába, hanem idehaza is meg tudják találni a maguk gazdasági boldogulásának feltételeit. Én tehát arra kérem a t. minister urat, hogy akkor, amikor itt a 7. pontban Arad, Csanád és Torontál vármegyékről, közigazgatásilag egyesitett vármegyékről megállapítja azt, hogy ezután Csanád vármegyéhez tartoznak és a székhely Makó lesz, Torontál vármegye 7 községét, amely eddig két járást képezett, a kiszomborit és szőregit, azt egyesítse, legyen annak egy főszolgabírója és ez a főszolgabiróság, mint önálló járás, véglegesen torontáli járás, Torontál elnevezés alatt csatoltassék vissza Csanád vármegyéhez,