Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.
Ülésnapok - 1922-177
218 A nemzetgyűlés 177. ütése 1923. ein augusztus hó 28-án, keddeví. Előbbi eszmemenetem fonalát felvéve, rátérek a közegészségügyi problémára. A közegészségügy, a gyermekhalandóság és a tuberkulózis kérdése, mind a profilaxis kérdése, amelyre csupán a betegség okait és a védekezés módjait felismerő műveltség, kultúra képesit. De a kultúra kérdése, a magyar belpolitika centrális problémája a zsidókérdés is. A zsidó civilizáció háromezer éves tankjai . . . Vass József munkaügyi és népjóléti minister : Hatezer éves ! Maday Gyula :.-.; állanak szemben egy fiatal, mai kiépítettségében alig több mint 50—60 esztendősnek mondható magyar népkultúra kultúrának szerény futóárkaival. Nem csoda tehát, ha igenis fölényesen lehengerelik magyar gazdasági berendezkedéseinket. Miért ? Mert zsidó analfabéta nincs, ellenben a magyar analfabéták száma pedig millió ; már pedig az analfabéta ember meztelen hottentotta, mig az írástudó ember talpig vasba, páncélba öltözött lovag vagy orgyilkos, de minden körülmények között annak a másiknak ura. (Ugy van ! Ugy van ! jóbbfélől.) Most, amikor e törvényjavaslat kapcsán egyes fontos kultúrintézményeknek sorsa felett döntünk, igazán úgy érzem magamat, mint Krözus király néma fia, aki amikor látta, hogy atyját egy támadó katona keresztül akarja szúrni, váratlanul visszanyerte a szavát és rákiáltott a támadóra, hogy : Ne bántsd a királyt ! Én mondom, mint a nemzetgyűlésnek egy fiatal és eddig néma tagja, most a magyar tanügy szivének szegzett kard láttára felkiáltok, hogy : ne bántsátok az iskolákat, ha van bennetek felelősségérzet a jövő iránt, iskolákat ne romboljatok, hanem építsetek Î Ne mosolyogjon ezen senki és ne mondja senki, hogy ez fantazmagória, hogy a mai koldusszegény állapotunkban a sokmilliárdos deficittel dolgozó költségvetésünk keretében az iskolaszervezés, iskolaátépités egyáltalán lehetetlen. Igenis, ma meg kell birkóznunk a lehetetlenségnek sárkányával is. A halálos veszedelembe, az örvénynek sodrába került embert jellemzi, hogy az utolsó pillanatban egy heroikus rúgással partra menti az életét. A magyar nemzetnek és a magyar nemzetgyűlésnek most ilyen heroikus gesztusra van szüksége ; (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) nekünk ma, igenis, a jövő fundamentumán, a jövőnek szegeietkövein kell dolgoznunk ; nem szabad a jelent lemondó sóhajokkal és Jób-siralmakban kiélnünk. Sajnálattal állapithatjuk meg mint kortünetet és mint kórtünetet, hogy ma az egész magyar közlelket, a magyar pszichét, a magyar közgazdasági politikát, a magyar társadalmat valami sajátságos betegség ülte meg : a morbus non possumus, — mert ma alkotni nehéz, mert ma építeni a türelmet próbára tevő vesződséges munka, kimondjuk tehát a szentenciát, fogván a dolog kényelmesebb végét, hogy : lehetetlen. Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Bocsánat, én itt a magyar közi élek, a magyar társadalom felett gyakorolok tulaj donképen kritikát, pedig mondhatom, hogy ennek a morbus non possumusnak tünete és népszerű jelszava voltaképen semmi egyéb, mint beismerése a gondolatszegénységnek, beismerése annak, hogy a trianoni béke fáradt magyar nemzedékének nincs jövőbe néző koncepciója, perspektívája, kezdeményező ereje. (Ugy van! balfelól.) Pedig ha valaha, akkor most csakugyan nemzet feltámasztó, nemzetemelő gondolatoknak és tetteknek kell megszületniök és ezeket az eszméket, nemzetfeltámasztó gondolatokat igenis, becsületes testvéri őszinteségben és bizalommal kell ennek a nemzetgyűlésnek atmoszférájában kitermelnünk. (Igaz ! Ugy van !) Én azt hiszem, hogy ha ez a nemzetgyűlés a maga történelmi rendeltetésének magaslatára akar felemelkedni, akkor két nagy korszakos kihatású kezdeményezést kell végrehajtania. Az egyik a magyar népoktatásügynek gazdasági irányú gyors átszervezése, a másik pedig egy céltudatosan kifejlesztett hatalmas agráripar. (Ugy fvan !) Ezekről kívánok szólni a mélyen t. Nemzetgyűlés engedelmével ; (Halljuk ! Halljuk ! jobbfelől.) ennek a törvényjavaslatnak kapcsán, amely — mondom —• a magyar intellektuelleknek sorsa felett dönt, de meggyőződésem szerint ezeknek az embereknek sorsa igenis az ország sorsával azonos, (Ugy van ! jobbfelől.) Szólok először a népoktatásnak problémájáról. Arra nem is vesztegetek szót, hogy Magyarországon, ezen a földön analfabéta magyart megtűrni nem lehet. En az irás-olvasás tudományát további fejtegetésem során minden magyarról eleve feltételezem, mint premisszát. Igaz ugyan, hogy a legutóbbi statisztikai kimutatás szerint Magyarországon az analfabéták száma 1,115.000, tehát a mai lakosságnak körülbelül egy hetedrésze. Én azonban ezért vád alá helyezném az utolsó huszonöt esztendő minden klutuszmínisterét és ha az 1921. évi XXX. t.-c. életbeléptetése után hat esztendő múlva még mindig lesz írástudatlan magyar gyermek ebben az országban — ennek a hat esztendőnek felelős faktorait szintén a vádlottak padjára ültetném. (Helyeslés.) En tehát —mondom •—> a népoktatás kérdésével nem mint egyszerű iskoláztatás kérdésével akarok foglalkozni, hanem a népiskolai oktatási rendszereknek gazdasági irányban való továbbfejlesztésével. Tudjuk, hogy ma Európaszerte a gazdasági eszmeáramlatoknak fókuszában a többtermelésnek gondolata áll. Ettől várunk mindent és várhatunk is joggal. Ettől várjuk a több búzát, a több húst, több pénzt, több embert, több kultúrát, az agráripart, sőt ettől várhatjuk a magyar faji szupremácia kérdésének megoldását. A többtermelés kérdése azonban kizárólag a kultúra kérdése. Csak a szakértelem mer haladni a korral, csak a szakértelem mer évszázados gazdálkodási módokon okszerű változtatásokat végrehajtani. Sajnos, a magyar nép gazdasági rendszere — mint nagyon jól tudjuk valamennyien — középkori állapotokat mutat. A magyar ember közismert jelszava az, hogy : ha jó volt igy a nagyapámnak, miért ne lenne