Nemzetgyűlési napló, 1922. XVI. kötet • 1923. augusztus 09. - 1923. szeptember 12.

Ülésnapok - 1922-173

1.14 A nemzetgyűlés 173. ülése 1923. Klárik Ferenc : Kidobják az utcára ! Baticz Gyula: Kidobják ezekből a lakásokból a munkásokat azon a címen, hogy elbocsátották őket, mert a szolgálat teljesítését megtagadták és ez a jogcím elég arra, hogy a lakásból kilakoltassák őket. így mintegy kötőféket jelent az ilyen munkásra nézve ez a lakás. Valójában a modern rab szolgatartásnak a legalkalmasabb eszköze ez. Mivel a gyakorlatban számtalan esetben találkoztunk ilyen jelenséggel, általános szocialista szempontból nem képviselhetjük azt az álláspontot, hogy a vállalatok lássák el munkásaikat lakással. A mai időkben azonban, amikor ugy látjuk, hogy annyira elfajult az emberi érzés minden jóval és nemessel szemben, amikor azt látjuk, hogy minden közérdeket sutba dobnak a hatalmas tőkével rendelkező emberek és minden ténykedésük csak arra irányul, hogy a saját meglévő hatalmas tőkéjüket még gyarapítsák és nem nézuek Istent, nem néznek embert és hazát, hanem pusztán a pénz molochját tekintik, keresztülgázolnak országon, becsületen, embereken, akkor azt mondom, hogy nekünk is el kell térnünk ettől, és azt mondjuk mi is, hogy törvényhozás utján köteleztessenek a tőkeerős vállalatok arra, hogy lakást építsenek, még pedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy a lakástalanoknak legalább egy részét végre-valahára lakáshoz juttassuk, másrészt pedig azért, hogy az ipari életet a lakásépítés meginditásával fellendítsük. Hiszen nem kell nekem bizonyítani, hogy az építkezések megindulásába a foglalkozásoknak milyen óriási nagy kategóriája kapcsolódik bele. Ha lakást építünk, tulajdonképen nemcsak a kőművesnek van munkája, hanem körülbelül 40—45fóle iparág kap foglalkozást, ugy munkás, mint iparos. Ha pedig 45-féle iparág kap foglalkozást, akkor ennek kihatása van az egész ipari, az egész kereskedelmi életre, uj vérkeringés indul meg ezen keresztül az egész társadalom és közgazdasági életben. így az építkezés nem pusztán lakáskérdés, hanem általános kereskedelmi és közgazdasági kérdés is. Az építkezést tehát nem csupán közegészségügyi és lakásügyi szempontból kell nézni, hanem általános közgazdasági szempontból is. Ha pedig ez így van, akkor kétségtelen tény, hogy a városokat, a községeket is kötelezni kell lakásépítésre és az államnak magának sem szabad szűkmarkúnak lenni a lakásépitésnél. A tőkeerős vállalatokat pedig, amenynyiben önként nem hajlandók belekapcsolódni a lakásépítésbe, törvényhozásilag kell kötelezni erre. Hol van előírva, hogy a tőkeerős vállalatok csak anyagot halmozhatnak fel, amelynek árát azután napról-napra emelik? Hol van előírva, hogy a bankoknak csak cukrot, lisztet, anyagot szabad és van joguk összevásárolni és kiszállítani, ós ebből milliós és milliárdos hasznot zsebrevágni és elosztani? A közérdek azt parancsolja, hogy a könnyen hasznothajtó^ válévi augusztus hó 22-én, szerdán. Mátokat is a köz szolgálatába állitsuk, habár ez magán viseli is annak látszatát, hogy a magánjogba avatkozik bele az államhatalom. A magánjogi kérdés itt nem jöhet figyelembe, itt elsősorban a közre kell tekintettel lenni és a köz szempontjait kell előtérbe tolni. A magánvállalatokat tehát törvényhozásilag kell építkezésre kötelezni. A törvénytervezetben a tervbevett lakásépítésnél előirt kedvezmények nem terjeszkednek ki azokra a kis telektulajdonosokra, akik már régóta szeretnék apró telkükön a maguk kis kunyhóját felépíteni. Már többizben esett szó itt a Házban arról, hogy amikor végrehajtották a házhelyek kiosztásáról szóló törvényt, — amennyiben már végrehajtották, — nem gondoskodtak arról, hogy azoknak az embereknek, akik igy egy kis telekhez, házhelyhez jutottak, egyúttal módot adjanak arra is, hogy legalább egy kis fecskefészket tudjanak arra a házhelyre felépíteni. Ha elutazunk egyes vidékekre, ahol a házhelyeket kiosztották, látjuk, hogy vagy üresen állnak még a kiosztott telkek, vagy pedig gödröt találunk az illető házhelyen, mert az a szerencsétlen család, amelyet az a szerencse ért, hogy házhelyet kapott, hozzáfogott ugyan a vályogvetéshez, a vályogot kivetették ugyan, de ahhoz már nincs elég anyagi erejük, hogy munkást vegyenek fel, akinek segítségével a vályogot összeragasszák, tehát házat épitessenek belőle, ahhoz pedig még kevésbé van anyagi erejük, hogy a tetőfát, cserepet megszerezzék hozzá, vagy az ajtókat, ablakokat meg tudják fizetni. Szomjas Gusztáv: Ez a legnagyobb baj! Baticz Gyula: Már pedig, ha adtunk egy kis házhelyet a családnak azért, mert a háború alatt talán vitéz volt, akkor a legminimálisabb követelés az, hogy ezeknek az embereknek adjunk állami hitelt is. Ha már ingyen nem akarunk pénzt adni az építkezésre, legalább állami hitelt adjunk nekik, még pedig olyan olcsó hitelt, amit a szegény munkásember is ki tud izzadni munkájából, hogy egy kis kunyhót, fecskefészket a saját családja részére fel tudjon építeni. Számtalan tisztviselőcsalád, önálló kisiparos, ipari munkás és más foglalkozású munkás is még a háború előtt minden erejének megfeszítésével egy kis tőkét gyűjtött össze és Budapest környékén kis telket vásárolt magának. Egy-egy családnak talán már 10—20 éve is birtokában van az a telek, amelyet az akkori érték szerint vásárolt és azóta nem tudja telkére a lakást felépíteni, mert nincs hozzá megfelelő tőkéje. Számtalan esetben fordultak már a különböző bankokhoz és a kormányhoz is, hogy nyújtson támogatást ezeknek a kis exisztenciáknak, ezeknek a telektulajdonosoknak, hogy kis családi fészküket fel tudják építeni, de még soha senkitől támogatást nem kaptak. A bankokhoz hiába mennek, mert a bank,