Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.

Ülésnapok - 1922-160

A nemzetgyűlés 160. ülése 192 érdemi részével ezzel végeztem, de amennyiben megengedni méltóztatnak, még néhány, azindernnitási javaslatot közelebbről érintő témát leszek bátor felhozni, mint amelyeknek tisztázása célszerű volna ngy a nemzet, mint a nép szempontjából. Nevezetesen itt van a kereseti adónak kérdése. Csak röviden akarok rámutatni arra, hogy a szabad pályán működőknek legmagasabb kereseti adókulcsa 5%, mig a fixfizetésü alkalmazottaké 7'5%. Valamennyien tudjuk, hogy a fixfizetésü alkalmazottaknak minden garasát megadóztatják, az nem dughatja el fizetését, mert nyilvántartják, mig ezzel szemben a szabad pályán működők vagyonuk bizonyos részét eltagadhatják. A szabad pályán működők bizonyos adóforrásokat elhallgathatnak, mig ezzel szemben a fixfizetésü alkalmazottaknak be kell szolgáltatniuk az összes adatokat, mert hiszen azok nyilván vannak tartva. Igazságtalanságot látok abban, hogy a fixfizetésü alkalmazottak adómaximuma 7'5°/o legyen, mig ezzel szemben a szabad pályán működőké 5%. Ezért arra hívom fel ezen a helyen a pénzügyminister ur figyelmét, hogy bizonyos változtatásokat végezzen ezen. Egy ministeri tanácsos mondotta nekem a napokban, hogy ő, akinek 130.000 korona havifizetése van, a 7"5°/o-os adó alapján épen egyhónapi fizetését adja le egy év alatt kereseti adó címén, vagyis 130.000 koronát. Ezzel a rendszerrel tehát épen azokat a tisztviselőket sújtják, akik amúgy is oly szomorú és nehéz viszonyok között élnek. A magam részéről azt tartanám helyesnek, bár határozati javaslatot errevonatkozólag nem adok be, ha itt bizonyos egyöntetűséget állapitana meg a pénzügyminister ur olyformán, hogyha már 5°/

0 a szabad pályán működők kereseti adójának maximuma, akkor a fixfizetésü alkalmazottak adója se essék magasabb kulcs alá. Előfordul az indemnitási törvényjavaslatban a kántorok jövedelme is, amit azért vagyok bátor megemlíteni, mert a mélyen t. közoktatásügyi minister ur is jelen van. A kántorok jövedelmére nézve ugy intézkedik a törvényjavaslat, — hogy a kántorok jövedelme, a tanítói jövedelemtől bizonyos szempontból eiválasztassék. Ez az elválasztás meg volt azelőtt is, azonban a kántorok jövedelmét nem értékelték annyira, hogy bizonyos évi járadékot az állam ne adott volna hozzá, ugy, hogy a tanító, aki egyúttal kántor is volt, nem jutott abba a helyzetbe, hogy tanítói munkálkodásáért jóformán semmi fizetést se kapjon. Jelenleg mi a helyzet? Újból értékelik a kántorok jövedelmét, — amint azt már interpelláció keretében is voltam szerencsés kifejteni — még pedig a mai gazdasági viszonyok között annyira, hogy az jóval meghaladja a tanító összes jövedelmét, járandóságát, aminek következtében tanítói jövedelmének legnagyobb részét, sok helyen majdnem teljesen elvonják a kántoroktól, ugy, '. évi július hó 24-en, kedden. 20 hogy a kántoroknak más jövedelmük nincs is, mint a kántori jövedelmük. Kérdem mármost, érdemes-e a kántornak tanítónak lenni, ha a tanítói működés után egyáltalán nincs javadalmazva? Ez két különböző foglalkozás tehát jövedelmi szempontból is két teljesen különböző megítélés alá kell hogy essék. Ha az államnak fontos, hogy ne dotáljon túlságosan bizonyos állásokat, azt értem, de viszont nem értem, hogy egyes kántoroktól miért vonják el teljesen a tanítói járandóságot ugy, hogy az illető a tanítói működése után jóformán semmiféle fizetést nem kap. Ez nem igazság, ez nem helyes dolog. A keresztény kántoroknak követelése, kívánsága és óhaja, hogy respektálják azt, hogy ők két különböző állást töltenek be. Ezt a két állást némiképen válasszák el egymástól. Ha a kántor kántorizál, eleget tesz kántori kötelességének és megérdemli kántori jövedelmét. Ha pedig a kántor tanit is, eleget tesz tanítói kötelezettségének és megérdemli tanítói jövedelmét is. (Ugy van ! Ugy van !) Ma már az állam bizonyos tekintetben spórolni akar, az ellen különösebb kifogása senkinek nem lehet, de ekkor is meg kell adni a lehetőséget arra nézve, hogy a kántor kántori funkciójáért külön is javadalmaztassék. A kántorok másik sérelme az, hogy amint az indemnitási törvényjavaslat 13. §-ában benne van, 1922 december 31-ikétől kezdődőleg vissza kell fizetni azokat a járandóságokat, amelyeket rendkívüli segély, háborús segély, stb. címén a vidéki pénzügyigazgatóságok még májusban is folyósítottak a kántoroknak. Az egyiknek százezer, a másiknak nyolcvanezer, a harmadiknak harmincezer koronát folyósítottak, kinek amennyi járt. Ezeknek a segélyeknek összege egyik-másiknál 150—160.000 koronát tesz ki. Az illető jóhiszeműen vette fel az összeget a pénzügyigazgatóságtól, mert felszólítást kapott arranézve, hogy itt hever a pénze, tessék felvenni. Az illető tehát bement a pénztárba és felvette az összeget és, ami egészen természetes, el is költötte. A ministerium erre körülbelül májusban rendeletet ad ki azzal, hogy tessék ezeket az összegeket visszafizetni, még pedig december 31-től kezdődően. Bocsánatot kérek, a kántor nem oka annak, hogy felvette a pénzt. Miért nem méltóztatott a közoktatásügyi kormányzatnak előbb intézkedni aziránt, hogy ezek fel ne vegyék ezen illetményeket, hiszen az előző két indemnitási javaslatban is volt errenézve intézkedés. És ha már megtörtént az, hogy a közoktatási és pénzügyi kormányzat etekintetben nem intézkedett, akkor legalább ne követeljük vissza ezektől a szegény kántoroktól azt a pénzt, amit már elköltöttek, mert ők ezt csak ugy tudnák visszafizetni, ha adósságot csinálnak. Valamennyien tudjuk, hogy a kántorok általában— hála Istennek — nagy családnak örvendenek, ott tehát a pénznek nagy foga van, hamar