Nemzetgyűlési napló, 1922. XV. kötet • 1923. július 24. - 1923. augusztus 08.
Ülésnapok - 1922-162
110 A nemzetgyűlés 162. ülése 1923. Ezelőtt, már négy esztendővel elhangzott a közvéleményben az a kívánalom : méltóztassék a magyar kormányzatnak a pénzügyi és gazdasági helyzeten oiyképen segíteni, hogy bizonyos invesztiókkal biztosítsa a koronának érfcékmegm áradását. (Egy hang jobb felöl: azzal nem biztosítja.) Gr. Bethlen István ministerelnök : Egy eszme nem merült fel. Egy ^okos gondolat ! Pakots József: Építkezésekkel, közmunkák létesítésével és egyéb ilyen gazdasági koncepcióval lehetett volna jobb helyzetet teremteni. Ezek már közhelyek . . . Pikler Emil: Ott van az osztrák példa! Pakots József:... amelyeket unos-untalan hangoztatunk és szinte restelli az ember, hogy ismételnie kell. Ne haragudjék ránk a mélyen t. ministerelnök ur*, hiszen tapasztalhatta az ellenzék részéről a legmesszebbmenő önmegtartóztatást abban az irányban, hogy segítse a kormányt a pénzügyi és gazdasági kibontakozás terén. Mi igazán nem voltunk kerékkötői és nem akartunk gáncsot vetni semmiféle jó szándéknak és jó kezdeményezésnek, nem tudtunk azonban mással találkozni, mint azzal, hogy annak idején a ministerelnök ur azt mondotta, hogy két tényező mentheti meg ezt a szegény és veszendőbe indult országot: az egyik a külföldi kölcsön, a másik pedig a nemzet legmeszszebbmenő áldozatkészsége. Hát kérdezem, hogy a nemzet az áldozatkészség terén nem ment-e el már a végső határig? Az adóterheknek egész tömege nehezedik az adófizetőkre, az adófizető polgárokra, a pusztuló polgárok vállára. Berki Gyula : A hadigazdagok és a siberek még nem adták le az adót ! Pakots József : A külföldi kölcsön kérdéséről pedig ne beszéljünk, mert ez nagyon szomorú mozzanata a magyar politikai történelemnek és mi mindannyian fájdalmas szívvel láttuk azt az eredménytelenséget, amellyel a ministerelnök ur és a pénzügyminister ur külföldi utjá járt, nem is a saját hibájukból, hanem minden külső- és belpolitikai szituációknak eredendő bűnéből, amelyeket nem tudtak megszüntetni. A rekriminálásoknak most ezekben a végzetes pillanatokban nincs sok értelme, csak azért voltam bátor ezekre utalni, mert a mélyen t. ministerelnök ur azt mondotta, hogy izgatás az, amit mi itt végzünk. Engedelmet kérek, nem mi izgatunk, hanem a zuhanó korona izgat, Nem mi izgatunk belpolitikai téren, hanem azok az urak, akik ott ülnek az egységespárt szélső jobb szárnyán, és minden egyes alkalmat megragadnak arra, hogy megdöntsék azt az egységes alapot, amelyen a ministerelnök ur megállni próbál. Még nem volt ellenzék, amely nagyobb mérséklettel, nagyobb önmegtartóztatással állott volna szemben a kormánnyal, és nagyobb jóindulattal, nagyobb várakozással, mint ez a polgári- és ez a munkás-ellenzék, (ügy van! évi július hó 26-án, csütörtökön. a szélsőbaloldalon. ) Ne méltóztassék tehát velünk szemben az izgatás kérdését felvetni, mert rámutathatnék a ceglédi piacra, ahol izgatások történtek, rámutathatnék azokra a sajtóközleményekre,, melyek megjelentek azokban a sajtóorgánumokban, amelyek valamikor még szubvenciót kaptak a mélyen tisztelt ministerelnök úrtól. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Most is kapnak I) Propper Sándor: És Wolff ur öklére. Pakots József : Nagyon szomorú dolog, hogy ezekről még beszélnünk kell, akkor, amikor a gazdasági összeomlásnak szörnyű árnyai fenyegetnek ; amikor azt látjuk, hogy ennek a társadalomnak jelentékeny része már teljesen pusztulóban van, és — ami nekem különösen fáj — pusztul ennek a társadalomnak épen legértékesebb gerince, a középosztály; az a középosztály, amelyről azt szoktuk hangoztatni, hogy neinzetfentartó elem, amely kulturális értékeinél fogva hivatva van arra, hogy ennek a nemzetnek jövőjét diktálja. Pusztuló házak, tűzhelyek, pusztuló lelkek országa Magyarország! (ügy van! a szélsöbaloldalon.) Az a rettenetes lelki romlottság, amely megnyilvánul mindenütt, a politika s a belső társadalmi élet terén, abból a gazdasági nyomorúságból származik, amely itt természetszerűleg úrrá lett. Szokták hangoztatni ma a modern pszichológusok, hogy mindaz, ami történik itt, a külföldön és a kerek világon, egy tömegpszichózisnak eredménye. Engedelmet kérek, ezzel szemben az én megállapításom az, hogy az emberi lélek egyformán hajlamos a jóra és rosszra. A körülmények teszik azzá, hogy jó vagy rossz legyen. Magyarországon rosszak a körülmények, és azok, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy megváltoztassák ezeket a körülményeket, minden mással törődtek, csak ezzel a legfontosabb problémával nem. Odáig jutottunk, hogy naprólnapra erkölcsi harakirit végzünk magunkon; minden eszményünket eltiporva látjuk és összeomolva azokat a régi nagy szellemi és erkölcsi hagyományokat, amelyekre büszkén hivatkozott a magyar mentalitás. Voltaire valamelyik más vonatkozásban azt mondotta egyszer, hogy nincs boldogtalanabb nép a magyarnál. Mi ezt most magunkra elvonatkoztatva, keserűen érezzük. A boldogtalanságnak kiáltó jeleit látjuk politikánkban, társadalmi életünkben, kulturális életünk minden terén, és talán ez az oka annak is, hogy épen a legfontosabb, az annyiszor hangoztatott kultúrfölény érdekében nem törtónt semmi idáig a nemzeti és keresztény irányzatnak gyönyörű korszakában. T. Nemzetgyűlés! Amikor megcsonkultak határaink, elrabolták az ország legértékesebb és nekünk legdrágább területeit, akkor a naiv lelkek azzal vigasztalták magukat, hogy majd segit a magyar kultúrfölény. Mi a szomszédos államokkal szemben csakugyan felettes kultu-