Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-153

Í4 A nemzetgyűlés 153. ülése 1923. évi július hó 11-én f szerdán. nek, de a legtündöklőbb példák között is ott fog tündökölni majdan történelmünk lapjain az az önfeláldozó hazaszeretet, amelyet vend testvéreink tanúsítottak a legválságosabb időkben. Megható, szinte példátlanul felemelő volt az a ragaszkodás, amelynek akkor adták tanújelét, amikor szerb szuronyok között magyar zászlókkal, magyar dalokat énekelve jelentek meg a határmegállapitóbizottság előtt és arra a kérdésre, hogy hová akarnak tartozni, egy sziwel-lélekkel mondották : »Magyarok voltunk eddig is, azok akarunk maradni ezután is !« (Éljenzés.) Engedje meg a t. Nemzetgyűlés, hogy mint a vendlakta kerület egyik képviselője, legnagyobb bámulatomnak és csodálatomnak adjak kifejezést vend testvéreink ezen hazafias magatartása felett és meghajtsam előttük hálatelt sziwel az elismerés zászlaját, azon reményben, hogy a nemzetgyűlés osztozkodni fog ezen érzésemben és biztosítani kivánja a vend népnek a haza soha el nem múló háláját. (Éljenzés.) A vend nép hazafisága azóta sem szűnt meg, bár sanyargattatásai sem multak el. Ha azonban tovább is tétlenül nézzük elszakított testvéreink helyzetét, ha a kormány nem teszi külpolitikájának tengelyévé helyzetük javitását, ha gyötrelmeik tovább is tartanak, ha a kormány nem képes, nem tud vagy nem akar a trianoni szerződés keretein belül a kisebbségek védelmének érvényt szerezni, akkor ezek az elszakított testvéreink, összetörve a sok üldözéstől, belefásulnak, bele fognak törődni a megváltozhatlanba és majd csak szánakozó mosollyal fognak tekinteni a mi egyébként is elbágyadt és mélabús integritási törekvéseinkre. Két történelmi alkalmat már elmulasztottunk, vigyázzunk, hogy a harmadikat el ne mulasszuk, mert akkor elszakított testvéreink ott fognak gyötrődni, rabigába verve örökké, minden hit és remény nélkül. De ha már kifelé nem akarunk, vagy talán — amit inkább hiszek — nem tudunk cselekedni, legalább erősitsük meg befelé ezeket az országrészeket, ezeket a végeket, amelyek a közlekedési és egyéb érintkezési nehézségek ellenére mégis csak összekötő kapcsot képeznek az ország és annak elszakitott részei között. Itt nemcsak a határszéli városokra kivánok utalni, amilyenek Sopron, Szombathelyi, Kőszeg, Szentgotthárd, hanem azokra a határszéli községekre is, amelyek az elcsatolás folytán határállomásokká lettek. Méltóztatik emlékezni arra, hogy Lingauer Albin t. képviselőtársam interpellációjában milyen élénk szinekkel, de a valóságnak megfelelően jellemezte ezen határszéli helységek szomorú helyzetét. Nekem azokhoz, amiket ő előadott, sem hozzátenni valóm, sem azokból elvenni valóm nincs. Én anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkoznám, csupán a szentgotthárdi járás, illetve Vas megye legnyugatibb csücskének helyzetéről és magának Szentgotthárd városnak tarthatatlan állapotairól kívánok pár szót szólam. (Halljuk

I Halljuk!) Szentgotthárd várost a hármas nyelvhatáron, a vend, német és magyar határon a magyarságnak egyedüli védbástyája. Teljes német jellegéből kivetkőzve, 30 év alatt magyarrá lett, szivben-lélekben magyarrá. Valóságos virágzó kis város volt a közelmulbtan, kereskedelmi, ipari gócpont. Az elcsatolás folytán ipara teljesen tönkrement, kereskedelme megbénult. Szentgotthárd teljesen városias jellegű nagyközség, van öt gyára, köztük egy magyar királyi dohánygyár, egy óragyár, kaszagyár, selyemszövő és selyemszalaggyára. Van egy főgimnáziuma, amelyet most a beszüntetés veszélye fenyeget. Ha ez megtörténnék, ez egyértelmű volna a magyar kultúra ügyének eláru1 ás ával, mert ez a főgimnázium, amelyet csekélységem kezdeményezésére ezelőtt 25 évvel a város és a kerület akkori nagynevű képviselőjének és a nemzet nagy fiának, Széli Kálmánnak támogatásával a község létesített, azóta ott a határon, mint a magyarság fellegvára, mint világító fáklya hirdeti a magyar kultúra dicsőségét. A szomszédos német és vend vidék gyermekei itt szívják magukba a magyar levegővel együtt azokat a magyar hazafias érzéseket, amelyeket otthonukban továbbterjesztenek s ezzel erősitik a magyar hazához való ragaszkodást. Igen jellemző, hogy a beszüntetés hirére a jugoszlávok a szomszédos Muraszombaton azonnal főgimnáziumot emeltek, de még jellemzőbb, hogy vend testvéreink társadalmi utón, saját vagyonuk feláldozásával internátus felállítását határozták el, hogy gyermekeiket az elszlávosodástól megmentsék. A magyar géniusznak valóságos megszégyenítése, egy kulturnemzethez nem méltó eljárás lenne tehát, ha a főgimnáziumot beszüntetnék. En bizom a kultuszminister ur megértésében és bízom a pénzügyminister ur áldozatkészségében is, hogy a szentgotthárdi főgimnáziumot lerombolni nem engedik, hanem, állami internátus felállításával lehetővé teszik, hogy a jövőben is folytathassa magasztos hivatását, és hirdethesse a magyar kultúra dicsőségét a határszélen, irigykedő szomszédaink előtt. Az elcsatolás folytán Szentgotthárd egyúttal vasúti határállomás, és pedig egyike a legfontosabb vasúti határállomásoknak, mert Olaszországgal remélhető tranzitó kereskedelmünk szempontjából egyike legfontosabb tranzitó-állomásainknak. De mégsem történik semmi, mintha Magyarország képe egyáltalán meg sem változott volna, s a kormány abszolúte semmit sem tett arra nézve, hogy ezt a határállomást ki bővítsék és a közlekedési viszonyok megjavuljanak. Nagyon kérem az igen t. kereskedelemügyi minister urat, hogy lehetőleg igyekezzék ezen az állapoton segíteni. Szentgotthárd város a járás ötven községének elcsatolása után teljesen elvesztette ipari, kereskedelmi és élelmezési hinterlandját. Az úgynevezett 20 km-es határsávba, amely a várost körülveszi, csak ministeri engedéllyel lehet élelmiszert behozni, ellenben onnan mindenki kivihet 20 kg-ot, aminek folytán a városok élelmezése a legnagyobb nehézsé-