Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-153

À nemzetgyűlés 158. ülése 19.28. évi július hó 11-en, szerdán. 13 nak teljes közepében állunk. Igyekezzünk tehát megmenteni mindent, ami megmenthető, igyekezzünk megmenteni népünknek gerinces elemét, a falusi népet, amely eddig a magyar paraszt képében állott előttünk ; de nem szeretem használni ezt a szót, mert igaza van a földmivelésügyi minister urnák, mikor tiltakozott ellene, hiszen én a magyar földmivesnépet époly polgártársamnak tekintem, mint bárkit, (Helyeslés jobb felől.) és én a földmivesnek verejtékes munkában megkérgesedett kezét sokkal szivesebben szorítom meg, mint sok városi ficsúrnak petyhüdt ujjait. Nem szabad ezt a népet magára hagyni, hanem fel kell emelni arra a piedesztálra, amely őt ért elméssé généi, tanulékonyságánál fogva megilleti. Teljesen osztom Vadnay Tibor t. barátom véleményéé, amikor a falu népéről azt iija, hogy (olvassa) : »ez a magyarság igazi nemzet fent ártó eleme, amely a történelem egész folyamán, békében kapával és kaszával, harcok idején pedig fegyverrel oltalmazta meg a hazát ; és ha a jövőben sorsunkat nem a magyar földmivelő népre alapítjuk, homokra építünk csupán, mert az ő munkásságának érvényre juttatása nélkül ez a földmivelő ország fenn nem állhat«. És ha nem irom is alá azt a nézetet, ami a földbérlők országos egyesületének legutóbbi közgyűlésén megnyilvánult, hogy a kormány gazdaeilenes politikát követ, tény az, hogy a kormány politiká.jában a falu az utolsó helyet foglalja el. E tekintetben én a felelősséget az igen t. földmivelésügyi minister úrra hárítom, akinek nemcsak mint az ország földmivelésügyi ministerének, nemcsak mint a földpolitika irányitójának, hanem mint a nép fiának is kétszeresen kötelessége az ő legédesebb testvéreinek érdekeiről gondoskodni és ezeknek mindenben segédkezet nyújtani. Szijj Bálint : Csakhogy elgáncsolják ! (Zaj. Felkiáltások balfelől : Kik ?) Farkas István : Az egységes párt ! (Zaj a jobboldalon.) Vargha Gábor : Én ennek a gondoskodásnak nyomát sehol sem látom, de látom ezzel szemben azt, hogy mind nagyobb és nagyobb terheket raknak annak a népnek a vállaira, amely a háborúban is a legnagyobb áldozatot hozta pénzben és vérben egyaránt és most is a legnagyobb áldozatokat hozza vagyonváltságban és földadóban. (ügy van ! jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Sajnálom, hogy nincs itt az igen t. földmivelésügyi minister ur, mert arra akartam kérni, vegye gondozásába a falu népét, de ne politikai célokból, ne egyéni érdekből, hanem tisztán a falu népe iránti önzetlen szeretetből, mert a falu népe nemcsak az övé, hanem mindnyájunké, az mindnyiíjunknak szivéhez van nőve. Ha ezt teszi a minister ur, akkor azt az erkölcsi tőkét, amelyet politikai pályáján szerzett, de amelyet vezértársa, Meskó Zoltán képviselő ur szerint már régen elvesztett, kamatostul és busásan vissza fogja szerezni. Még egy kérdésre kell rátérnem, és ez a végek kérdése, a határszélek szomorú, helyzete. Történelmünk folyamán mindig fontos szerepet játszottak a végek, mert ezek szenvedtek legtöbbet a környező ellenségtől, a határrendészeti intézkedésektől és a határon életbeléptetett biztosításoktól. A végek kérdése nem lehet helyi kérdés, ez nagyfontosságú országos kérdés, nemzetfentartó, nemzetvédelmi kérdés. Amikor tehát én a nyugati végekről beszélek, mint amelyeknek helyzetét mint odavaló ember ismerem, akkor egyúttal beszélek az északi, a déli és a keleti végek helyzetéről is, mert hiszen a végek sorsa közös, a baj kútforrása ugyanaz, csak a megnyilatkozása más, de többé-kevésbé az is egyforma. Mi ott a végeken kétszeresen érezzük azt a nagy csapást, amely országunkat a feldarabolással érte. Kétszeresen érezzük azért, mert mi vagyunk ennek a meggyötört, megcsonkított nemzettestnek végtagjai, azok a kezek és lábak, amelyek folyton véreznek. Mi érezzük legjobban az ország vérkeringésének elbágyadását, elfásulását és minekünk fáj legjobban — mert mi halljuk a legközvetlenebbül — elszakított testvéreinknek jajveszékelése és keserű panasza. Bennünket ott a nyugati végeken eddig táplált az a remény, hogy a tőlünk elszakított községekből sokat vagy azok nagyrészét vissza fogjuk kapni. Szomorúan kellett csalódnunk. A szentgotthárdi járás 85 községéből 33 Német-Ausztriához, 17 Jugoszláviához lett csatolva. A határkiigazitó-bizottság javasolta ugyan nyolc községnek, köztük két színmagyar községnek a visszacsatolását, azonban a jugoszlávok tiltakozása folytán a népszövetség tanácsa nem mert vagy nem akart szembehelyezkedni a jugoszlávokkal, hanem volt külügyministerünket tárgyalásokra utasította Nincsics úrral. Hogy megtörténtek-e ezek a tárgyalások vagy sem, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy megegyezés nincs, visszacsatolás nincs. Nem kívánom ezt a nincstelen eredménytelenséget a volt küíügyminister ur erélytelenségének betudni, csak mint szomorú tényt konstatálom, hogy az oly nagy örömmel fogadott belépésünk a népszövetségbe eddigelé semmiféle pozitív eredménnyel nem járt. Nem tudom, nem azoknak lesz-e igazuk, — bár nem osztom ezt a nézetet — akik azt mondották, hogy a népszövetségbe való belépésünk a jövő szempontjából több kárral fog járni, mint haszonnal, én csak megállapítom ezt a tényt és sajnálom, hogy a külügyminister ur nincs j elén., mert meg akarom kérni arra, hogy ezeket a tárgyalásokat, amelyeket megkezdték, de félbehagytak, Nincsics úrral, bármilyen feszült viszonyban legyünk vele, felvenni szíveskedjék azért, hogy a határmegállapitó-bizottság által hozzánkcsatolni kivánt községek visszacsatolását lehetővé tegye. Kétszeresen fáj nekünk ez a csalódás, mert épen legédesebb testvéreinktől, a magyar hazához leghívebben ragaszkodó vend testvéreinktől fosztott meg bennünket. À magyar nemzet története nem egy példáját jegyzi fel az önfeláldozó hazaszeretet-