Nemzetgyűlési napló, 1922. XIV. kötet • 1923. július 11. - 1923. július 20.

Ülésnapok - 1922-154

A nemzetgyűlés 154. ülése 1923. nitási beszédemben mondottam azt, hogy nem olyan könnyű dolog komoly, lelkiismeretes politikus számára annak a kijelentése, hogy a kormánynak nem szavazhatja meg a kormányzáshoz szükséges eszközöket. Ez nem az egyszerű bizalmatlanság kérdése, mert annál több. Es én a magam részéről könnyű lelkiismeretnek tartom az olyat, amely könnyedén túlteszi magát az ilyen törvényhozóknak eféle kijelentésein, az ilyen törvényhozóknak bizalmatlansági vótumán és az engedelmes többségre támaszkodva, figyelembe sem veszi a bizalmatlanság okait. Az ellenzéknek és a bizalmatlanság megokolásának ez a fumigálása igen katasztrofális fényűzése volt a kormányzásnak, nemcsak napjainkban, máskor is. Nem uj dolog, régi nemes parlamenti hagyomány. Láthatjuk az eredményeit is. Láthatjuk, ha körülnézünk a csonka, koldussá tett Magyarországon. Az, bogy a többségi elvre támaszkodva, a többségi diktatúra eszközeivel mindent keresztülvive, a kormányok sohasem akarták megfogadni az ellenzéki oldalról jött jótanácsokat, az ellenzéki oldalról jövő s az ország érdekében való tanácsokat : mindig azt jelentette hogy »ott van mögöttem a többségi párt, azt teszem, amit akarok«. Az eredményekért sohasem akadt felelős, hanem, mint most is csinálják, széles irodalom keretében, szónoklatokkal, újságcikkekkel csinálják a felelősséget, a nagy összeomlásért, a nagy szerencsétlenségért mindig azokra hárítják a felelősséget, akiknek semmi részük abban nem volt. Erről az oldalról bőven kifejtették már annak a bizalmatlanságnak okait, mellyel a kormánnyal szemben viseltetünk, ki fogják még ezután is fejteni ; a kormány kormányzati ténykedéseit, a ministerelnök urnák és a belügyminister urnák nyíregyházi beszédeit pedig majd — hogy ugy mondjam — szabályszerű elbánás alá fogják venni. Én két kérdésre szeretnék részletesebben kitérni, ehhez kérem türelmüket. Az egyik a tisztviselőkérdés, a másik a népoktatás kérdése. Azt tartom, hogy a tisztviselőkérdés nem csak magyar probléma és nem csak a legyőzött államok problémája. A győztes államok közül Franciaország és Olaszország is birkózik ezzel a problémával, az igaz, hogy mind a kettő több bátorsággal, több őszinteséggel és ezért nagyobb eredménnyel is. Azt tudjuk ugyebár, hogy Franciaország ebben az esztendőben 50.000 tisztviselőjét bocsátotta el, 50.000 tisztviselőt nemcsak azokból az állásokból, amelyeket a háború alatt, háborús hivatalokban kreáltak, hanem az egész háborús adminisztráció likvidálása után a békebeli adminisztráció keretein belül kellett ezt a meglehetős tisztességes százalékarányu létszámcsökkentést keresztülvinni. Olaszország másként csinálta. Olaszországban uj éra, uj ember, uj eszme dolgozik és vezeti az országot a katasztrófa felé, — utóbbit csak zárójelek között jegy zem meg — de Olaszország is kénytelen volt a maga tisztviselő-problémájával igen komolyan NAI'LÓ XIV, évi július hó 12-én, csütörtökön. 95 foglalkozni, Ezt az ultrasoviniszta kormány ugy oldotta meg, hogy az állam üzemeit bérbeadta és ezzel együtt a tisztviselők nagy részét átadta magánvállalkozásoknak, amivel elérte azt, hogy ezen adminisztráció személyi részét lerázta az állam nyakáról és elérte egyúttal azt is, hogy az állami üzemek, amelyek állami kezelésben nem vezethetők ugy, mint magángazdálkodásban, frissebbek, termékenyebbek lettek. Ami a magyar tisztviselői problémát illeti, elismerem, hogy ez nálunk kissé komplikáltabb, mint másutt, mert nálunk nem csupán egy foglalkozási ágnak, hanem egy társadalmi osztálynak a válságát is jelenti a tisztviselőkérdés. Azt látjuk, hogy nemcsak egy foglalkozási ág, hanem egy egész társadalmi osztály haldoklása megy végbe. A magyar dzsentri egy hatalmas részének, a birtoktalan nemesi osztálynak szétporladását figyelhetjük meg a tisztviselő-probléma komplexusában. Tudjuk, hogy ez az osztály az állami, a megyei és a városi adminisztrációban helyezkedett el az évtizedek során és aki akarta, az már a háború előtt is megfigyelhette azt a lassú processzust, mely a szellemi proletariátusba sülyesztette le a tisztviselői osztályt. Ennek a lesülyedési folyamatnak üteme a háború alatt meggyorsult, a háború elvesztésével bekövetkezett koldus-állapotok pedig valóságos zuhanássá tették. Ezt a folyamatot nemcsak a háború hozta létre, egy társadalmi osztály eltűnésének folyamatát történelmi és gazdasági kényszerűségek okozták, ezt megállitani nem lehet, legfeljebb lassitani. Ellenben meg lehet, és kötelesség is megtenni azt, hogy ennek a válságnak az egyénre kiható válságát és nyomorúságát enyhítse az állam és azok az újonnan keletkezett társadalmi és gazdasági erők, melyeknek ez az enyhités módjában van. Én azt tartom, hogy minden szentimentalizmus nélkül kell hozzáfogni ennek a kérdésnek megoldásához. A megoldás szüksége kényszerítő erővel nyomult előtérbe, a kérdést alaposan kell megoldani, nem félig, a megtett lépéseket követni kell többnek, mert ha most nem csináljuk meg, azt hiszem, kifogyunk az időből és az ország nagyon is meg fogja fizetni. Nem lehet megengedni azt, hogy ha Nagy-Magyarországot megette a régi politika, Csonka-Magyarországot a régi adminisztráció egye meg, a régi politikusok hathatós közreműködésével. Meg kell néznünk, hogyan állunk ma az állami alkalmazottak azon létszámával, amelyet az állam tart el. Ami az állami adminisztráció személyzeti szaporítását illeti, ebben a kérdésben mindig nagyfokú könnyelműséget tanusitott nálunk az állam. Ha csupán azt nézzük, hogy 1904-ben 214.000 volt az állami alkalmazottak száma és 1914-ben már 332.000-re emelkedett, tehát 47 százalékkal, akkor azt látjuk, hogy ilyen létszámemelés nem indokolt s csak annak tudható be, hogy a birtoktalan nemesi osztály minden esztendőben nagyobb és nagyobb számié