Nemzetgyűlési napló, 1922. XIII. kötet • 1923. június 20. - 1923. július 10.
Ülésnapok - 1922-152
378 A nemzetgyűlés 152. ülése 1923. évi július hó 10-én, kedden. előtt is mindenütt, ahol fejlett ipari kultúra volt, több egymással szemben álló szocialista párt működött. Franciaországban 8—10 frakció állt fenn, de Németországban, Olaszországban, Angliában és Amerikában is több szocialista irányzat volt. Az egyes országok szocialista tömegei elsősorban abban a felfogásban oszlottak meg, hogy szükséges-e a politikai működés, vagy csak gazdasági téren harcoljanak céljaik eléréséért. A többség mindenütt szükségesnek tartotta a politikai működést is. Erre vall, hogy már a háború előtt is jelentékeny politikai tevékenységet fejtettek ki, s erős parlamenti pártokkal rendelkeztek. A kisebbségek a szociáldemokrata parlamenti pártok működését éles kritikával kisérték, s ezeket a szocializmussal szemben való árulásnak deklarálták. Szerintük igazi marxista szocialistának nem szabad együttműködnie a kapitalista társadalmi rend erősítésén dolgozó polgári képviselőkkel. Ezek a kisebbségek mindenütt intranzigens küzdelmet folytattak s hajlamosak voltak bizonyos szélső kilengésekre és a gazdasági harcot sokszor olyan térre vitték, amely nagyon is beleütközik a büntetőtörvényekbe. A szindikalisták a szabotázst rendes harci eszköznek tartották és nem riadtak vissza egészen szélsőséges eszközök alkalmazásától sem, úgyhogy ezek már a béke boldog idejében is bolsevisták voltak, csak máskép nevezték őket. A politikai működést kifejtő szocialista pártok azután szintén nem voltak egységesek és most sem azok, amint azt a nyugati államok parlamentjében láthatjuk, ahol most is többféle szocialista pártárnyalat van. Már a múltban is voltak olyan szocialista vezérek, akik a szó szoros értelmében szembehelyezkedtek a szocializmus alapeszméivel és a cél érdekében belekapcsolódtak a polgári társadalom életfelfogásába. Bernstein például, a revizionisták vezére, nem vallotta a tulajdont lopásnak és nem volt hive a vagyonelkobzásnak vagy állami kisajátításnak, csupán az államnak megváltási jogát vindikálta. Még pregnansabb módon fejezi ki ezt a felfogást az Egyesült-Államok szocialista pártjának egy nagynevű vezéralakja, Viktor L. Berger, a milvaukee-i parlament képviselője, aki nyíltan hirdette, hogy nem kisajátítani, hanem megvásárolni kell a termelés eszközeit, a gyárakat az államnak s ezt is csak akkor, ha a szervezett tőke az államra mint politikai faktorra veszélyessé válik. Rendkívül figyelemreméltónak találnám a szociáldemokrata párt részére az amerikai viszonyok tanulmányozását, mert ha sikeresen akarnak működni, feltétlenül figyelembe kell venniök az amerikai közgazdasági élet megnyilvánulásait. Marx szerint ugyanis a szociális társadalom, vagyis a szociáldemokraták ideális országa csak a kapitalista társadalom után kövétkezhetik, vagyis akkor, ha a kapitalista állam és társadalmi berendezkedés már túlélte magátMarx szerint a szocializmus győzelmének előfeltételei ; az óriási ipari üzemek koncentrációja s a kicsinyek felszívása vagy elpusztulása s a mezőgazdaság háttérbe szorulása az iparral szemben. E szerint igazi kommunizmus Európában csak a nyugati ipari államokban, de főleg Amerikában volna elképzelhető, ahol a kapitalisztikus társadalmi rend a legfejlettebb, ahol a tőkének a koncentrációja majdnem teljes s ahol az ipar és a kereskedelem a trösztök formájában majdnem teljesen centralizálva van. A vas-, fa-, rézipar, a bányászat, a vasutak, a malmok, a bőrgyárak, a hajózás, szóval az ipar és a kereskedelem minden ága egy-egy érdekcsoportba tartozik s ezen érdekcsoportok között is van bizonyos kapcsolat. Marx a kommunizmus eme előfeltételeinek bekövetkezhetősége tekintetében világosan meg is jelölte a Nyugatot és különösen Amerikát. S ezzel szemben mit látunk? Azt, hogy a kommunizmus győzelemre jutott, leginkább alkalmas tömeglélektani feltétele, a lelkek beteges felkorbácsoltsága alapján két olyan országban, ahol annak a Marx által megjelölt előfeltételei egyáltalán nem voltak meg, s amelyek par excellence agrárországok, ahol aránylag kicsiny volt az ipari munkásság, annak is kevesebb volt még a politikai iskolázottsága, s amelyek egész közéletének túlnyomóan agrár, paraszti jellege volt. Ezzel szemben pedig a nyugateurópai államokban a marxizmus alapvető tételei egyre inkább megdőlnek és a szocializmus egyre inkább reformista, parlamentáris és szövetkezeti lesz. Amerikában pedig a szocialista tanításoknak, a Marxi tanoknak igen nehéz talajuk van. Ott, ahol leginkább volna meg a szociális átalakulásnak előföltétele, a munkásság egészen közömbös a szocializmussal szemben. Ennek főoka kétségtelenül a rendkívül fejlődött cs magas fokon álló szociális munkás jóléti politika, a munkások jó helyzete és életnívója, de része van benne a munkások józan, reális gondolkozásának és különösen annak a körülménynek is, hogy a szociáldemokrácia tanait Amerikában főleg külföldi agitátorok hirdetik, akik iránt az amerikai munkásság bizalmatlansággal és ellenszenvvel viseltetik. Az amerikai munkásság Marx teóriáját ebben a két szóban süritette össze: a forradalom fejlődés. És nincs is ennél a forradalomnak becsületesebb és igazibb definíciója. Az ottani szociáldemokrata párt már a háború előtt hivatalos programmként vallotta a fejlődéstant a szociális célok eléréséhez. Marx még meg sem született és Angliában már voltak szakszervezetek. Az amerikai munkás-uniók szervezete, az amerikai munkásszövetség is 150 éves múltra tekinthet vissza, és másfél százados múlt után körülbelül 6—7 milliónyi munkástömeget foglal magában. Ennek a hivatalos munkásszervezetnek azonban semmi